A filozófia-professzor és a diákja

Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:
Prof: Hiszel Istenben?
Diák: Teljes mértékben, uram.
Prof: Jó-e Isten?
Diák: Természetesen.
Prof: Mindenható-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?
Diák: (a diák hallgat)
Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye?

Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: Jó-e Sátán?
Diák: Nem.
Prof: Honnan származik Sátán?
Diák: Istentől?
Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: Igen.
Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: Igen.
Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: Igen.
Prof: Tehát ki teremtette a bűnt?
Diák: (a diák nem válaszol)
Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?
Diák: Igen, uram.
Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?
Diák: (a diák nem felel)
Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?
Diák: Nem, uram.
Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: Nem, uram.
Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?
Diák: Nem, uram, attól tartok nem.
Prof: És mégis hiszel benne?
Diák: Igen.
Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?
Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.
Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.
Diák: Professzor, létezik-e a hő?
Prof: Igen.
Diák: És létezik-e a hideg?
Prof: Igen.
Diák: Nem, uram. Nem létezik.
(Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.)
Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem AZ ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya.
(Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.)
Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk AZ éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?
Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?
Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van AZ élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált AZ élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.
Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak?
Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: Látta-e már valaha AZ evolúciót a saját szemével, uram?
(A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, MI lesz a vita kimenetele.)
Diák: Mivel eddig még senki sem látta AZ evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?
(Nagy zajongás támad az osztályban.)
Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát?
(Az osztály nevetésben tör ki).
Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát?.... Úgy tűnik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak?
(A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.)
Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője.

A diák..... Albert Einstein volt.


"A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak. "

(Albert Einstein)"



A fiú

Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.
Így szólt: „Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és o azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.”
Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.
„Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.”
Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.
Néhány hónappal később az ember meghalt.
Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal. „Az árverést ezzel a képpel kezdjük.”
„Ki akarja megvenni ezt a képet?- kiáltott valaki hátulról. -Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!” Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.
„Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?”
Egy másik hang mérgesen kiáltotta. „Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!”
De az árverésvezető tovább folytatta. „A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?”
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze. „Elviszem 10$-ért.”
Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.
„Ki ajánl érte 20$-t?”
„Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!”
„10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?”
A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.
Az árverésvezető csapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, eladva 10$-ért.”
Egy ember a második sorból közbekiáltott. „Gyerünk már a többi képpel!”
Az árverésvezető letette a kalapácsot. „Az aukciónak vége.”
„Mi lesz a festményekkel?”
„Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.”

Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz.

A túláradó szív lesz a te bizonyságtételed! Tele lesz a poharad, és csordultig! Dicséretet énekel a szíved! „Hálákat adván mindenkor mindenekért…” A szíved hálával teli. Hálákat adsz Isten minden áldásáért. Még a próbatételekért is hálát tudsz adni. Nem azért adsz hálát, amit az ördög tett, hanem az Igéért, azért a lehetőségért, hogy láthatod Istent munkálkodni, és azért az áldott igazságért, hogy Isten mindent a te javadra tud fordítani.

A vallásosság a külső szemlélő számára nehezen észrevehető. Sőt! Éppen úgy tűnik, hogy mindaz, amit a vallásos ember tesz, mély hitből táplálkozik, hiszen vallásos cselekedetei, azok következetessége példaértékű azok számára, akik csak a felszínt látják. A vallásos gyakorlatok ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy eltakarják a valóságot. Mindaz, amit a farizeus elimádkozott, igaz volt. Azonban amit imádság ürügyén elmondott, az kizárólag önmagáról szólt. Bár Istent szólította meg, szavai nem az Istenre való ráutaltságot fejezték ki, hanem saját érdemeit sorolta. A vallásos gyakorlatok, amiket hiba nélkül véghezvitt, már elszakadtak, függetlenedtek Istentől. A vámszedő semmilyen érdemet nem tudott felsorolni, csak Isten kegyelméért esengett. Nem az a baj, ha hitéletünk formai keretei rendezettek. De az már nagy baj, ha azok elszakadnak Isten valóságától, öncélúakká válnak. Amikor már nem Istenre mutatnak rá, hanem mi kerülünk a középpontba. Amikor az iránta való félelem betanított emberi parancsolattá válik (Ézs 29,13). Tekintsük át mindazt, amit hívőként teszünk! Vizsgáljuk meg, vajon a szívünk mélyén mit gondolunk: szükségünk van Istenre?

A véges időben élünk (Jelenések 10,1–7) „…nem lesz többé idő…” Meglepő kijelentés ez, hiszen nehéz kilépnünk az idő gondolatából. Vagy mégsem? Mikor letelnek határidőink, gyakran mondjuk ezt mi is, nincs több idő. Egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor majd üdvösségünk vonatkozásában kell felismernünk, hogy nincs többé idő. Mert a ránk szakadt ítéletkor nem lesz többé idő a megtérésre, a sajnálkozásra, a változásra és a jóvátételre sem. Nem tudjuk, hogy mikor szakad ketté az égbolt, vagy mennyit dobban még a szívünk, vagy hány kilométert vezetünk balesetmentesen, vagy meddig birkózik testünk különféle kórokkal. Nagyon gyorsan elfogyhat az időnk. Ha Krisztus évezredek múlva jönne is vissza, mi legjobb esetben is csak évtizedek- kel számolhatunk, s akkor meghalunk, és nem lesz többé időnk semmire. Most viszont még van idő! De nem azért, hogy fellélegezve halogassuk tovább a fontos dolgokat: a megtérést, a helyreállást, a jó irányú változásokat. Fedezzük fel az egyre múló, ezért egyre értékesebb esélyünket a megtérésre és a szolgálatra! Tegyünk bizonyságot, amíg lehet! Szeressünk, amíg lehet! Szenteljük magunkat Istennek, amíg még lehet!

“A vendégszeretetet gyakoroljátok!” A szentek szükségeit tehát nemcsak szóval kell felvenni, hanem tettel is. Vendégszeretetünkbe kell őket fogadnunk, ha rászorulnak. Ebben benne van minden egyéb testi szükséglet is: az éhezők táplálása, a szomjúhozók megenyhítése, a mezítelenek felruházása.
E világi jókban
Akinek van bősége
S nem könyörül azon,
Kinek nagy a szüksége,
Az rosszakarója
Felebarátjának
S megrontója az Úr
Szent akaratjának.

A menny gyógyító hangja

Piros, zöld és kék karácsonyi fények tükröződtek halványan a zongora fényes felületén, ahogy ujjaim végigszaladtak a jól ismert billentyűkön. Klasszikus zongoristaként szívemet mindig felröpítették a zene szárnyai. A zenei hangok, amelyek bensőmben fakadtak és az idegpályákon át az ujjbegyeimig terjedtek, már azóta örömöt hoztak, mióta zsenge hétéves koromban először kezdtem zongorázni.

Azon a napon azonban a lelkem még magasabbra szárnyalt, mint általában. És miért ne? Nasir és én boldog házasok voltunk. Első gyermekünk biztonságban rejtőzött a szívem alatt. Életem melódiája oly gyönyörű volt, hogy úgy tűnt, semmi - de semmi - nem tudja tönkretenni. Egyszerűen hagytam, hogy az öröm átáradjon a billentyűkre.

Még akkor is, amikor éppen nem zongoráztam, örömtelien lebegtem az ünnepi időszakban. Egyik decemberi nap észrevétlenül folyt át a másikba. Mindaddig, míg nem egy délután, amikor megszólalt a telefon, és egy tollért meg jegyzettömbért nyúltam, hogy lejegyezzek egy üzenetet. Furcsán és megmagyarázhatatlanul, a kezem nem engedelmeskedett. Ráncolt szemöldökkel és összeszorított állkapoccsal erőlködtem, hogy az „A" betűt megformáljam. Nem ment. Túl sokat gyakoroltam volna?

Biztosan nem. Amikor tinédzser voltam, órákon át gyakoroltam naponta. A középiskolában a Royal Conservatory-be (Királyi Konzervatórium) jártam, hogy zenei diplomát szerezzek, és számtalan órát töltöttem a billentyűzeten. Szerepeltem koncert termekben és kávéházakban, templomban és esküvőkön. Ennek ellenére, a zongorával töltött éveim során soha ehhez hasonló nem történt.

Szenteste, 1991-ben, egy klinikára igyekeztem. Ott az orvos visszautalt a családi orvoshoz, aki sok időt töltött azzal, hogy műszereket mozgatott le-fel a karjaimon és lábaimon. A vizsgálat után felkapta a telefont, és felhívott egy másik orvost, mielőtt elküldött a sürgősségi osztályra, további vizsgálatokra.

„Teste bal oldala gyengébb, mint a jobb" - magyarázta az orvos. „Nem úgy reagál, mint a jobb oldal."
„Ez mit jelent? - kérdeztem.
„Nem vagyunk biztosak" - ismerte be. „Lehet agydaganat vagy vérrög. Azt akarom, hogy karácsony után menjen el a főkórházba Torontóban további vizsgálatokra."

A következő vizsgálatok során volt ágyék felszúrásom, és elvégezték agyam EEG vizsgálatát. Semmi sem volt meggyőző, és az orvosok nem voltak hajlandók elárulni nekem, mire gyanakodtak. Úgy érezték, hogy a végleges diagnózist MRI-vel lehet elkészíteni, de arra a vizsgálatra várnom kellett, amíg a kisbabám megszületik.
Nem sokkal ezután Nasirral a Pláza bevásárlóközpontban sétáltunk, amikor összeestem. Bal kezem meggörbült, mint egy karom, ahogy a teljes bal oldalam görcsbe rándult. Nasir besegített a kocsiba, és megpróbálta kiegyenesíteni a kezem. De az nem volt hajlandó megmozdulni. Egy idő múlva végül kiengedett.

Testem elárult

Hetek múltak, és téli vihar söpört át Torontón, hófúvásokkal takarva be házunkat. Nasir üzleti ügyben Londonba repült, és én, egyedül a hátborzongatóan csendes házban, figyeltem, ahogy az üzenetrögzítő ki-be kapcsolt minden áramkimaradásnál. Dideregve kibújtam az ágyból, hogy ellenőrizzem a termosztátot. Egyik pillanatban még mentem lefelé a hallba, a másikban neki estem a falnak. Nem tudtam járni úgy, hogy ne dőltem volna oldalra, és el ne estem volna. Mi történik velem?

Furcsa tüneteim folytatódtak - voltak jobb napok és voltak rosszabbak - 1992. május 3-ig, amikor megindult a vajúdás, és rengeteg vért vesztettem szülés közben. Fiúnk, Matthew James, úgy szakadt ki a világra farfekvéssel. Nem volt idő epidurálásra, vagy a fájdalom gyógyszeres csillapítására.

Mindenki úgy gondolta, hogy az azt követő könyörtelen fájdalmat a szülés traumája okozta. Csak napok múltán jöttek rá, hogy medence vérrög keletkezett, és nagy sietve a sebészetre vittek. Egy kéthetes kórházi kezelés után hazatértem, ahol Nasir anyaként és apaként szolgált fiunknak. Én egyszerűen túl gyenge voltam, hogy segítsek.

Szemek a látásra

Egyéb tünetek mellett, Matthew születése után, kezdtek problémáim lenni a látásommal. A probléma egy ideig hol erősödött, hol gyengült, de kicsinyenként egyre rosszabb lett, mígnem az orvosom úgy döntött, elküld egy neurológushoz.

„Takarja le a szemét, és olvassa el ezt a betűt!" - mondta a neurológus.
„Doktor úr, én nem látom a betűt" - válaszoltam sóhajtva. „Nem látom a táblázatot. Még önt sem látom."
„Jól van," - válaszolt az orvos - „elindulok ön felé. Szóljon, amikor lát engem."
„Doktor úr, tudom, hogy most előttem van. Nem látom önt, de érzem a leheletén a narancsot, amit ebédre evett."
Megerősítette, hogy látásom 80-90%-át elvesztettem.
„Nem tudom, miért van meglepődve" - mondta az orvos a papírjaimat olvasva. „Számítania kellene ilyen dolgokra."
„Miért?" - kérdeztem.
Nem válaszolt.

Mostanra már nem tudtam írni. Nem tudtam késsel vágni. Nem tudtam a távolságot megítélni, vagy vezetni. Nem tudtam zongorázni. Nem tudtam a gyermekágy lepedőjét behajtani, nem tudtam felvenni egy játékot, vagy gondját viselni a kisfiamnak.

Égetett a vágy, hogy lássam a kisfiam. Nasir az ölembe tette, én meg addig fordítottam a fejem, amíg meg nem pillantottam egy tűhegynyi fényt aprócska arcán. Matthew! Megpróbáltam megsimogatni az arcocskáját, de nem éreztem bőrének puhaságát.

1992. novemberében egy MRI vizsgálat megerősítette diagnózisomat: sclerosis multiplex. Nasir és én döbbent hitetlenségben ültünk, miközben a St. Michaels Kórház vezető neurológusát hallgattuk. Elmagyarázta, hogy az idegek a testünkben olyanok, mint a villanyzsinór. Az idegszálak borítóját mielin hüvelynek hívják. A sclerosis multiplexes betegekben a mielin elkopik, miáltal az idegszálak védtelenek maradnak. Amikor érintkeznek, az olyan, mint amikor két forró villanydrót rövidzárlatot okoz. „Kedvesem, amit nem tudunk erről a betegségről, az sokkal több, mint amit tudunk" - mondta. „Kap tolószéket és katétert."
26 éves voltam.

Állásfoglalás

Mielőtt összeházasodtunk, Nasir majdnem azonnali gyógyulást tapasztalt az övsömörből. Én is azonnali gyógyulást akartam, de hónapokig imádkoztunk, és hittük, hogy Isten meggyógyít, és az állapotom csak romlott. Ennek ellenére, sohasem foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy lehet, hogy nem gyógyulok meg. Jézus mindig meggyógyított bárkit, aki hitte, hogy meg fogja gyógyítani. Az Újszövetség efelől nem hagy kétséget. Amennyire tudtam, hittem a gyógyulásomban. De nyilvánvalóan nem tudtam eléggé.

Csak egy megoldás volt. Bele kellett mélyednem a gyógyítással kapcsolatos bibliai igazságokba, amíg az szemmel láthatóvá nem válik. Mivel nem láttam olvasni, szükségem volt a témával kapcsolatos kazettákra. De az meg lehet, hogy drága volt, és házasságunkban most először a pénz „hiánycikk" volt.

A vállalatot, amelynél Nasir dolgozott, rosszindulatú átvállalással kivásárolták. Amikor az új tulajdonosok eltávolították a cég csúcsvezetőit, Nasir elvesztette állását. Nagyon kevés pénzünk maradt karácsonyra, de ő fogta mindazt, ami volt, és az egészet gyógyító kazettákra költötte. Talált egy kiárusító dobozt, amelyben a kazettáknak csak egy dollár volt darabja. A spórolt pénzen vett egy folyamatosan lejátszó magnót. Felállította az ágyunk mellé úgy, hogy halljam Isten Igéjét a gyógyulásról napi 24 órában.

Minden vasárnap, akármilyen lehangoló is volt az állapotom, Nasir igyekezett elvinni engem és a kisbabánkat a gyülekezetbe. A második padon ülve nem láttam tisztán a pásztort. Amit hallottam, nem tudtam emlékezetemben megtartani. Végül már arra is képtelen voltam, hogy egyenesen végigüljem az istentiszteletet. Felmásztam egy padra, és lefeküdtem. Dicséret és imádás alatt nem tudtam felemelni a karjaim. Nem tudtam a kezem felemelni. Így hát felemeltem a kisujjam Isten imádására.

Egyik veszteség a másik után

Az, hogy elvesztettem a testi funkcióim feletti uralmat, borzalmas volt, de az emlékezetem elvesztése még rosszabb volt. Kanadában, Svájcban és Németországban nevelkedtem. Beszéltem angolul, egy keveset németül, görögül és franciául. Néha most már a legegyszerűbb angol szót sem értettem, és a beszédem elmosódott lett.

Egy alkalommal megszólalt a telefon, és én vettem fel. Amikor letettem, Nasir megkérdezte, ki telefonált. „Senki sem telefonált" - mondtam. Másodpercek múltán már nem emlékeztem a beszélgetésre. Ápolónők jöttek, hogy megfürdessenek, és segítsenek Nasirnak, hogy gondunkat viselje nekem meg a kisbabánknak.

1993. novemberére elvesztettem testem bal oldalán az érzékelést. Gyakran az agyam üzeneteket küldött, hogy a bal lábam viszket. Mivel képtelen voltam érezni, hogy mit csinálok, lyukat vakartam a bőrömön. A cipőmbe leszaladó vér volt az egyetlen jelzés számomra. Egyszer először a bal lábammal léptem bele a forró fürdőbe. Fogalmam sem volt, hogy megégett a lábfejem és a lábszáram, amíg a jobb lábam hozzá nem ért a vízhez.

Végül már olyan gyenge lettem, hogy nem tudtam az ágyban megfordulni.

Imádkozott értem Nasir, és imádkozott értem a pásztorom. Addig hallgattam a gyógyító kazettákat, amíg már fejből tudtam őket. Hittel kimondtam Isten Igéjét. Ahogy teltek a hetek, új látások kezdtek derengeni bennem. Felfogtam, hogy amennyire szükséges megvallani Isten Igéjét, annál csodálatosabb, amikor Isten szól hozzám. Azt is felfedeztem, hogy nem vehetem át gyógyulásom Nasir kijelentéséből. Nem gyógyulhatok meg senki más kijelentésén keresztül. Az én kijelentésemnek kell lennie azért, hogy létrehozza az én gyógyulásomat.

Kérdések anyám halálával kapcsolatosan

Ahogy szívemet vizsgáltam, rájöttem, hogy vannak olyan hitelvi kérdések, amelyeket sohasem döntöttem el igazán. Egy felekezeti egyházban nevelkedtem, amely a leplezetlen igazságot tanította az üdvösségről. De azt is tanították, hogy Isten teszi az embereket beteggé, hogy megleckéztesse őket. Azt tanították, hogy nem mindig az Isten akarata, hogy gyógyítson. Azt tanították nekem, hogy a gyógyítás elmúlt az első apostolokkal.

Mi az igazság?
Intellektuálisan hittem, hogy gyógyítás ma is van, de valami belül még mindig ezt sikította: „Várj egy percet! Anyám belehalt a rákba, noha imádkoztunk érte!"

Mást mondott a szívem és mást a fejem. Megértettem, hogy a pusztán mentális beleegyezés soha nem gyógyít meg, vagy nem hoz győzelmet. A szívemben kellett elrendezni a gyógyulást.

Pontosan ez az, amit elhatároztam, hogy megteszek. Gyenge, vak és testem bal oldalát érezni képtelen voltam, de addig hallgattam Isten Igéjét, amíg már kétség nélkül tudtam: Jézus kifizette az árat a gyógyulásomért 2000 évvel ezelőtt. Az, hogy most már ez a kijelentés az enyém volt, gyökeresen megváltoztatta a kilátásomat. Többé nem úgy láttam magam, mint egy beteg embert, aki megpróbál meggyógyulni. Ehelyett - a Kereszten történtek miatt - úgy láttam magam, mint egy gyógyult embert, aki megparancsolom a betegségnek, hogy hagyja el a testem.

„Még ha nem is látok rendesen, és nem tudom leemelni a lábam az ágyról, ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy 2000 évvel ezelőtt meggyógyultam!" - jelentettem ki. „Még ha nem is tudom rendesen felemelni a karjaim, nem várok arra, hogy meggyógyuljak, meg vagyok gyógyulva."

„Ha holnap felébredek, és nem látok, nem érzek, nem tudok beszélni, mozogni és állni - akkor is hiszem Isten Igéjét, amely azt mondja, meggyógyultam ... akármit is mond az orvos." És nemcsak mondtam a szavakat, hittem is azokat.

Egy újabb támadás

Ahogy folytattam a hit nemes harcát, más értékes leckéket is tanultam. Például, felfedeztem, hogy az ördög nem tisztességesen játszik. Irgalmatlanul zsákmányul ejti gondolati életünket. Állandóan bombázta elmémet tolószékes képemmel. Víziókat villantott fel elmémben a temetésemről. Belső képeket adott arról, hogy valaki más neveli fel a gyermekemet.

Megértettem, amit soha azelőtt, hogy miért mondja nekünk a Biblia, hogy minden gondolatot foglyul kell ejtenünk Krisztusnak engedelmeskedve. Egy ilyen csatában ez élet-halál kérdése. Nem volt könnyű foglyul ejteni azokat a gondolatokat, de úgy döntöttem, mindenképpen megteszem. Amikor láttam magam tolószékben ülni, csatornát váltottam az elmémben, és ahelyett teniszezni láttam magam. Kicseréltem a temetésem vízióit olyan képekkel, amelyeken megint klasszikus zongorán játszom. Újra és újra elképzeltem magam, ahogy szaladok, és játszom Matthewval.

Azt is tudtam, hogy szükségem van egy bibliai ígéretre, amelybe belekapaszkodhat a hitem. Az egyik jól ismert ige a gyógyulásról az I. Péter 2:24, így szól: „... akinek sebeivel gyógyultatok meg". Mivel anyám ezt az igét vallotta meg, és meghalt, nem tudtam hittel megragadni, így kértem Istent, hogy adjon nekem másikat. A II. Krónika 16:12 - 13-hoz vezetett. „És megbetegedék Asa, királyságának harminckilencedik esztendejében lábaira, annyira, hogy igen súlyos volt az ő betegsége; mindazáltal betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat. És elaluvék Asa az ő atyáival, és meghala királyságának negyvenegyedik esztendejében."

Annak ellenére, hogy Asa meghalt, ez a kép rengeteg hitet adott arról, hogy hogyan éljek. Ez lett a megvallásom: „Én, Anita, Téged kerestelek, Uram, az orvosok helyett. Ezért én, Anita, életemnek huszonhatodik évében nem fogok elaludni anyámmal. Én fel fogom nevelni a gyermekemet. Én sétálni fogok a háztömb körül. Én teniszezni fogok."

Elhatároztam, hogy semmit sem tehet az ördög, hogy megállítson. Én valóban újra élni fogok.

Több mint pusztán szellemi éhség

Időközben az Úr életem más fontos területeiről is szólt hozzám. Foglalkozott velem olyan bibliai kérdésekkel is, mint a meg nem bocsátás. Ugyancsak foglalkozott velem természetes dolgokkal kapcsolatban is, mint például az étrendem. Kezdtem észrevenni, hogy állandóan éhesnek éreztem magam, de semmi sem elégített ki. Egy nap az Úr azt mondta nekem, hogy képzeljem el magam egy élelmiszerboltban, ahogy fel-alá járkálok minden egyes folyosón. Megkérdezte, mire vágyik a testem. Akkor éppen január volt Kanadában, és a testem egy érett, lédús őszibarackra vágyott. Még ha éppen őszibarack szezon is lett volna, képtelen voltam autóval kimenni a piacra, hogy vegyek egyet.

„Mi egy őszibarack?" - kérdezte tőlem az Úr.
„Vitaminok!" - értettem meg. Az Úr azt mutatta meg nekem, hogy a testemnek bizonyos vitaminokból és ásványokból hiánya van, így tanulmányoztam, mire lehet szüksége. Aztán ennek megfelelően megváltoztattam az étrendemet.

Imádkozás közben Isten ezt a szót adta nekem: „aminosavak". Nasirnak pedig ezt a szót adta: „protein."

A mielin hüvelyt tanulmányozva felfedeztük, hogy aminosavakból áll, amelyek a protein számára építőtömbök. Elkezdtem szója protein italokat inni, és úgy feltöltődtem energiával, hogy éjjel nem tudtam aludni.

Látóképességem teljesen visszatért. Potyogott a könny az arcomon, ahogy kisfiam kék szemébe néztem. Nevettem, elámulva azon, mennyire megnőtt.

Testem engedelmeskedett Isten Igéjének.

Szívesen mondanám, hogy a csata gyorsan eldőlt a javamra. De nem. Nasir és én hitben álltunk a gyógyulásomban két és fél évig. Testemben a változások olyan fokozatosak voltak, hogy fel sem fogtam akkor, hogy zajlanak. Ahelyett, hogy egy támadás három hónapig tartott volna, csak két hónapig tartott. A következő támadás talán csak egy hónapig tartott ... aztán hetekig és napokig. Mígnem végül megértettem, hogy minden tünet eltűnt.

Valamikor 1994. tavaszán, miután győzelmet arattam, életem melódiája teljesen helyreállt. A nap melegen sütötte az arcomat, ahogy Matthew összecsukható gyermekkocsiját a parkba toltam, és figyeltem, ahogy alszik, és mosolyogtam, amikor egy pillangó megcsókolta kis fejét, aztán tovatáncolt a szélben. Amikor Matthew felébredt, karomban tartottam, és beleültem egy hintába, egyre magasabbra és magasabbra lökve magunkat, amíg mindketten nevettünk az örömtől. Hazaérve felkaptam egy teniszütőt, és éreztem erős súlyát a kezemben. Ideje, gondoltam. Ideje élvezni életem minden pillanatát.

12 éve annak, hogy a sclerosis multiplex elerőtlenítő traumája elhagyta testem. Azóta a sclerosis multiplexes betegek szemében látható egyetlen tipikus kóros elváltozást sem találtak az enyémben. Egy autóbalesetet követően egy újabb MRI vizsgálatom is volt. Nem maradt kóros elváltozás sem az agyamban, sem a gerincagyban.

Az orvosok szerint a terhességem váltotta ki a betegséget. Azt mondták, köttessem el a petevezetékeimet, és sose legyek újra terhes. Alig egy évvel a gyógyulásom után, követtem az Úr buzdítását, hogy legyen még egy gyermekem. Normális terhességem volt, semmi jele a sclerosis multiplexnek, és második fiúnk, Josiah, épen és egészségesen született.

Nasir egy azonnali gyógyulást kapott, az enyém két és fél évbe telt. De a lényeg az, hogy Isten mindkettőnket csodálatos módon meggyógyított. Mindenki azonnali megnyilvánulást akar, de nem mindig így működik. Tényként tudom, hogy ha inkább hittem volna tüneteimnek, és inkább hallgattam volna a tüneteim szavára, mint Isten ígéreteinek szívemben csengő hangjára, sosem gyógyultam volna meg. Azt is tudom, hogy ha időkorlátot szabtam volna ki Istenre, könnyen el is szalaszthattam volna az én csodámat.

Tulajdonképpen nem csak a csodámat szalasztottam volna el; elszalasztottam volna az életem, a gyermekeim, a szolgálatom és a házasságom. Ezt mind el akarta lopni tőlem a Sátán. De 2000 évvel ezelőtt Jézus előre nézett, és látta az én szükségemet. Ő szenvedte el a sclerosis multiplex korbácsütését a kereszten. Teljesen kifizette az árát.

Ma ujjaim táncolnak a zongorám billentyűin, ahogy Nasir, Matthew és Josiah körém gyűlnek, és hallgatnak. A szívemből hangjegyek fakadnak Isten dicséreteként, s aztán kilövellnek az idegeken át az ujjbegyeimig, ahol elengedem őket, mint hangokat. Minden hangjegy, minden pillanat, minden hang egy csoda. Minden lélegzetvétel, minden reggel, minden nap ajándék.

Amikor Isten létbe szólította a világot az Ő hangjával, az egész világegyetem megtelt az Ő szeretetének zenéjével. Azok a zenei hangok még mindig visszhangoznak Igéjén keresztül, gyógyulást hozva bárkinek, aki igazán figyel, és hisz. Amikor az igazságnak ezekre a hangjegyeire hangoltam fülemet, és hagytam, hogy hangosabban szóljanak hozzám, mint a tüneteim, a pokol egyetlen démona se tudta visszatartani az én csodámat.

Azóta, hogy az a csoda megtörtént, évek jöttek és mentek, de Isten isteni zenéje még mindig szól ... és ha hajlandó vagy csak a menny gyógyító hangjára hallgatni, a csodák teveled is megtörténnek.

Fordította: Horváth Letícia

A titkon való alamizsna az, mikor a szív nem kérkedik s nem akar abból dicsőséget magának, hanem ajándékba ad, nem törődve azzal, hogy az emberek látják-e s megdicsérik-e érte. Elrejtőzik a szív könyörülő vidámsága alá, amely nem kérdezi s nem figyeli, hogy hálát vagy hálátlanságot, jót vagy gonoszt kap-e érte cserébe.
El ne vonjuk soha másoktól
Segélyt adó testvérkezünk,
Még akkor sem, midőn azoktól
Jutalmat nem remélhetünk.
Az igazi felebarát
Másoknak is nézi javát.

A titkon való imádságot Isten nyíltan jutalmazza. Sok olyan imádkozó hívő kap majd jutalmat odafent, aki itt nem játszott nyilvános szerepet Isten országa munkájában. Sok evangélizáció és ébredés nem az igehirdetők, hanem a rejtett imádkozók munkájának eredménye. Isten már itt láthatóan és megfoghatóan jutalmazza a rejtett imádságban való hűséget. Aki sokat tartózkodik csendben az Úr előtt, az áldott ember. Fellépése határozott lesz, járása biztos, munkája sikeres. Érezhető rajta a mennyei szentség illata. Minél kevésbé akarnak tündökölni az emberek előtt, annál inkább ragyognak. Aki sokat imádkozik titkon, az erőt kap arra, hogy nyilvánosan is imádkozzék. Így jutalmaz Isten.

A történelmet nagy összefüggéseiben tekintve, sokszor megláthatjuk Isten kormányzó munkáját a népek életében. Darabokra töri az elnyomók trónját, és vétkes népeket büntet meg. Ha valaki a birodalmak felemelkedésének és bukásának történetét tanulmányozza, fel kell ismerje igazságszolgáltató hatalmát, amely a gonoszt korlátok közé szorítja, hogy aztán könyörtelen igazsággal elítélhesse. Nem marad a bűn büntetés nélkül, sem a jóság jutalom nélkül. A világmindenség Ura igazságot szolgáltat. Ezért csak Őt féljük, és ne tartsunk a gonoszok hatalmától.

A törvényeskedő vallás sohasem vezethet lelkeket Krisztushoz, mert szeretetlen, Krisztust nélkülöző vallás. Az önigazult lelkületből származó böjtölés, vagy ima, utálatos Isten előtt… Az embernek meg kell szabadulnia önmagától, ki kell üresítenie magát, mielőtt teljes értelemben hívővé válhat Jézusban. Az Úr újjáteremtheti az embert, ha megtagadja énjét.

A fehér kendő
Szerző: Ismeretlen szerző

A vonat lassan közeledett az állomás felé. Mindenki izgatottan vérta, hogy hazaérkezhessen.

Feltűnt nekem egy fiatalember, aki idegesen tekintett ki az ablakon. Miután szóba elegyedtem vele, feltárult előttem szomorú élettörténete.

Fiatalon szülei ellen lázadva megszökött otthonról. Nem bírta a szülői ház légkörét. Új barátaival mindent kipróbált, amitől otthon óvták, intették.
Hamarosan börtönben találta magát, ahol nagyon megbánta addigi életét.
Éppen ma szabadult. Nem volt hová mennie, ezért írt a szüleinek, hogy bocsássanak meg neki, és fogadják vissza a szülői házba. Azt is megírta, hogy megérti, ha nem tudnak neki megbocsátani. A délutáni vonattal fog érkezni.
Ha szülei készek visszafogadni, kössenek a kert égén lévő diófára egy fehér kendőt, amit ő a vonatról láthat, különben tovább utazik. Amikor a vonat a kanyarhoz közeledett, a fiún egyre nagyobb feszültség lett úrrá.
Arra kért, hogy nézzem meg, ott van-e a fán a megbocsátást jelentő kendő. A kanyarban feltűnt a vén diófa. Felkiáltottam a látványtól. A fa tele volt kendőkkel, sőt lepedőkkel, nehogy a fiú tovább utazzon.




Szigeti Gyöngyi: A fehér nyuszi

A Feketenyulak országában, Kormosfalván élt Réparágó a feleségével, Káposztaropogtatóval. Két gyermekük volt már, Ferdefül és Bojtosfarok, amikor újra kis nyuszijuk született, akit Selymesnek neveztek el.

- Nézzétek! Ilyet még nem láttatok! Hófehér a bundája! - csodálkoztak, amikor először meglátták a kicsit.

Hamar híre ment, hogy milyen furcsaság történt. Sokan kíváncsian szaladtak megnézni őt.

- Ó, de aranyos, milyen szép! - ámuldoztak néhányan.

- Ha ránézünk, még a hideg is kiráz bennünket! - fintorogtak mások.

A családon belül is megoszlottak a vélemények. Apja, Réparágó büszke volt rá, és örült Selymesnek.

- Semmi baj, hogy ilyennek születtél, én akkor is szépnek talállak - mondta, és gyengéden simogatta újszülött gyermekét.

Anyja, Káposztaropogtató szégyellte magát, hogy ilyen kis nyuszija született. Sírt, sírt, egyre csak sírt.

- Rá sem bírok nézni! - dünnyögte.

- Add nekünk oda, majd mi felneveljük! - kérték Hipp-hoppék, akik a harmadik szomszédban laktak, és sajnos évek óta nem született gyermekük.

Káposztaropogtató észbe kapott, hogy igazságtalanul viselkedett. Abbahagyta a sírást, és ellenszenvét legyőzve felvette Selymest a karjába. Arra gondolt, hogy rossz anyának tartanák a többiek, ha odaadná kicsinyét.

Ferdefül - anyjához hasonlóan - haragudott testvérére. Bojtosfarok pedig úgy, mint apja, első látásra megkedvelte őt.

Selymes nőtt növekedett, és lassan világossá vált számára, hogy az ő élete teljesen más, mint a többieké.

Valójában tetszett neki fehér bundája, de azért haragudott is rá, mert sok gondja volt miatta. Irigyelte társait, hogy ők nyugodtan élhetnek, senki sem csúfolja őket. Amerre járt, gyakran gúnyolták.

- Itt jön a tejfölös nyúl!

- Nézd, hűtőszekrényben napozott!

- Hahaha! Ez olyan fehér, mint egy kórház!

Az ilyen megjegyzések annyira fájtak neki, mintha kést szúrtak volna a szívébe.

- Arra vágyom, hogy én is olyan fekete lehessek, mint bárki más - panaszkodott apjának.

- Ne törődj vele, ki mit mond, nagyon szép nyuszi vagy. Tudod, vannak, akik irigykednek rád, mert különlegesek szeretnének lenni - vigasztalta Réparágó. - Nem az számít, kinek milyen a külseje, hanem az, hogy van-e szeretet a szívében.

Selymes ilyenkor mindig megnyugodott egy kicsit.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy minden gondja megoldódna, ha titokban befestené a bundáját feketére.

Eljött a húsvét. Az öreg nyulak kikeverték a tojásfestékeket. Selymes beosont a raktárba, és belemászott a fekete festékes vödörbe. Korom sötét lett a szőre. Oda állt a tükör elé, és alig ismert magára. Boldogság járta át a szívét.

- Végre én is olyan vagyok, mint a többiek! - mosolygott vidáman.

Kiment az utcára, és kíváncsian várta, mi fog történni. Mindenki ment a maga útján, senki sem tett megjegyzést rá, ismerősei elmentek mellette. Eleinte nagyon örült, hogy nyugodtan sétálhat, ugyanolyan, mint a többi fekete nyúl, de aztán olyan érzés fogta el, mintha valamilyen ismeretlen bőrébe bújt volna. Megborzongott. Hiszen, ez a megszokott kellemetlenségeknél is sokkal rosszabb.

- Ki vagyok én most valójában? - kérdezte magától. - Most minden olyan más.

Hamarosan rájött, hogy legjobb lesz, ha gyorsan lemossa a festéket. Elszaladt a patakhoz, és sokáig vesződött, míg újra hófehér lett a bundája. Megkönnyebbülve sóhajtott, amikor megszabadult a fekete színtől.

- Így a jó! Újra olyan vagyok, mint voltam.

Selymes, soha többé nem vágyott arra, hogy másmilyen legyen, mint amilyennek született.

A tested Isten temploma (1Korinthus 3:16), figyelj hát oda arra, hogy mit engedsz kijönni a szádon! A kritizálás és a hibakeresés pusztít és rombol, de a Szentíráson alapuló, hittel teljes szavak megnyitják az ajtót Isten áldásai előtt. Ezért írja Pál: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják” (Efézus 4:29). Tehát mielőtt megszólalsz, kérdezd meg magadtól: „Vajon hasznos ez?”

A testünk ugyan úgy ahogy Istennek, három részből áll. Szellemlények vagyunk testben és a szellemünk az ami a szellemvilággal tud kommunikálni. A lelkünket az Úrtól kaptuk a megfogantatásunk pillanatában. Ami áll az akaratunkból, érzelemből és értelemből. Az ember szelleme általában halott addig amíg ki nem nyitjuk a szellemvilágnak. Ezt lehet Isten fele de lehet a gonosz szellemvilág fele is kinyitni. Ilyen az okkult tudomány, jóslás, csillagjóslás, stb. Amikor valaki megtér egy szellemi harc folyik érte, az új ember és az ó-ember között.

A tisztátalansággal naponta találkozunk. Szemünk sokszor olyan dolgokat lát, amelyek tisztátalan, sóvárgó gondolatokat keltenek. Mennyi szennyes, istentelen beszéd hatol fülünkbe! Ezt nem akadályozhatjuk meg. De a tisztátalanságot érintenünk nem szabad. Az Ige eredeti szövegében a „megérinteni” szó azt is jelenti: valamire rátapadni vagy kedveskedve megérinteni. Ez történhet tekintetünkkel vagy gondolatainkkal. Nemcsak nagyobb beszennyeződéstől kell őrizkednünk; kerülnünk kell még a szemek finom játékát is. Gondolatainkat és képzeletünket ne engedjük át tisztátalan dolgoknak.

„A tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek!” Az az ember dicsősége, hogy Isten képére teremtetett. Ezt kell tisztelnünk a legelesettebb emberben is. Még sokkal inkább kellene tisztelnünk Isten gyermekét, akiben ez az Isten képére teremtettség újra helyreállt. Ha meg is van még benne Ádámnak néhány rút vonása, szemünk ne ezekre szegeződjék, hanem azt lássuk meg, amit Isten Lelke már megvalósított benne.

Fésűs Éva: A búzaszem

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.
Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.
Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:
- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól.
Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...
Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
- Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.
Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jószívvel odaadta a cipót az öregnek.
Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót?
- Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.
- Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az első:
- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki! A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda. Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek. Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.





A dinoszauruszok rejtélye!

1820-ban Gideon Mantell nevű angol orvos szokatlan fogakra és csontokra bukkant egy kőbányában. Dr. Mantell felismerte, hogy az állatmaradványok egészen különlegesek, és úgy vélte, hogy egy teljesen új hüllőcsoportra lelt. 1841-ig ezen eltérő hüllők közül kilenc fajtát fedtek fel; közülük egyet Megalosaurusnak, egy másikat pedig Iguanodonnak neveztek el.

Ekkor egy Dr. Richard Owen nevű híres brit (teremtéspárti) tudós megalkotta a "dinosauria" nevet, amely "félelmetes gyík"-ot jelent, mivel az jutott eszébe az óriási csontok láttán.

Egyes dinoszauruszok hatalmas méretén kívül, ezen állatok főbb jellegzetessége a végtagjaik helyzete. A dinoszauruszoknak a többi emlőshöz hasonlóan teljesen egyenes tartásuk volt. A legtöbb hüllő végtagjai terpeszkedő helyzetben vannak. Hasonlítsuk össze például egy krokodil járását egy tehénével. A dinoszauruszok a tehenekhez hasonlóan mozogtak, azaz lábaik alulról tartották testüket. A krokodil lábai oldalra nyúlnak ki a testükből.

Egyesek közülük csirkeméretűek voltak, mások még kisebbek. Természetesen nagyon nagy dinoszauruszok is léteztek, melyek kb. 80 tonnát nyomtak és 12 méter magasak voltak. A dinoszauruszok átlagos mérete valószínűleg egy kisebb lóénak felelt meg. Oroszországban és Arizonában dinoszauruszok nyomdokai mellett emberi lábnyomokat, Üzbegisztánban pedig lovak patanyomait találtak. Ez azt jelenti, hogy a dinoszauruszok egy időben éltek az emberekkel. Ez nem lett volna nagy veszély az emberekre nézve, mert a legtöbb dinoszaurusz növényevő volt, a húsevők pedig általában más dinókra vadásztak.



A tankönyvek azt tanítják, hogy a dinoszauruszok évmilliókkal ezelőtt éltek. Az evolucionisták szerint a dinoszauruszok 140 millió évig "uralták a Földet", és kb. 65 millió évvel ezelőtt haltak ki. Tulajdonképpen semmi bizonyíték sincs arra, hogy a világ és a kövületrétegek több millió évesek lennének. A tudósok nagy része evolucionista, ezért megpróbálják a dinoszauruszok történetét nézetükhöz igazítani.

Más tudósoknak, akiket kreacionista tudósoknak hívnak, eltérő elképzelésük van arról, mikor éltek a dinoszauruszok. Ők úgy vélik, bármelyik állítólagos dinoszaurusz-rejtélyt meg tudják fejteni, és azt is be tudják mutatni, milyen csodálatosan egyeznek a bizonyítékok az ő múltról alkotott elgondolásaikkal, amelyeknek alapja a Biblia.

A Biblia első könyve, a Teremtés Könyve, arra tanít, hogyan jött létre a világegyetem és az élet. Mózes első könyve kijelenti, hogy Isten teremtett mindent: a Földet, a csillagokat, a Napot, a Holdat, a növényeket, az állatokat és az első emberpárt.

Bár a Biblia nem mondja meg pontosan, mennyi idővel ezelőtt teremtette Isten a világot és a benne levő élőlényeket, a Teremtés dátumát eléggé pontosan meg tudjuk becsülni a Biblia átolvasása és a következő érdekes részek megfigyelése után:

(1) Isten hat nap alatt teremtett mindent, azért, hogy mintát állítson az emberiség elé. Onnan ered hét napos hetünk (lásd 2 Mózes 20,11). Isten hat napig munkálkodott és egy napig pihent, mintegy példaképül nekünk. Továbbá: Biblia-tudósok tanúsítják, hogy a Teremtés Könyvének első fejezetében a napot jelölő héber szó abban az összefüggésben csakis egy szokásos napot jelenthet.

(2) Isten az első férfit és nőt (Ádámot és Évát) a hatodik napon teremtette. Gyerekeiknek és azok leszármazottainak születési idejéről sokat tudunk meg a Teremtés Könyvéből. Ezek a családfák le vannak jegyezve az Ótestamentumban végig, egészen Krisztus idejéig, a kronológiák pedig természetesen nem több millió évről szólnak.

Ha összeadjuk az adatokat, és elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia kb. 2000 évvel ezelőtt jött a Földre, arra a következtetésre jutunk, hogy a Föld és az állatok (beleértve a dinoszauruszokat is) teremtése csak évezredekkel (talán hatezer évvel!) és nem évmilliókkal ezelőtt történt. Így a dinoszauruszoknak az elmúlt évezredekben kellett élniük.



Az evolucionisták szerint a dinoszauruszok több millió év alatt fejlődtek ki. Úgy vélik, hogy az állatfajták lassan, hosszú időszakok alatt másfajta állatfajtákká alakultak át. Azt hiszik például, hogy a kétéltűek fokozatosan hüllőkké (köztük dinoszauruszokká) alakultak át. Ez természetesen azt jelenti, hogy a kétéltűek átalakulása során több millió "átmeneti" élőlénynek kellett volna létrejönnie. Sok bizonyítékra lenne szükség az ún. "átmeneti formákra", de számos kövületszakértő beismeri, hogy soha sehol nem találtak egyetlen vitathatatlan átmeneti formát sem bármilyen két élőlénycsoport között. Ha a dinoszauruszok kétéltűekből alakultak ki, akkor olyan állatok kövületei is előkerültek volna, amelyek részben dinoszauruszok, részben egyebek voltak. De erre sehol sincs bizonyíték. Ha bármely múzeumba ellátogatunk, csak olyan dinoszaurusz kövületeket találunk, melyek 100%-osan dinoszauruszok, és nem köztes formák. Nincsenek 25%-os, 50%-os, 75%-os vagy éppen 99%-os dinoszauruszok, hanem csak 100%-os dinoszauruszok!

A Bibliában azt olvashatjuk, hogy Isten minden szárazföldi állatot a Teremtés hatodik napján teremtett. Mivel a dinoszauruszok szárazföldi állatok voltak, teremtésük ezen a napon kellett történjen Ádámmal és Évával együtt (1 Mózes 1,24-31). Isten tervezte és teremtette a dinoszauruszokat, melyek 100%-os dinoszauruszok voltak és teljesen működőképesek, azt tették, amire teremtve lettek. Pontosan ezt igazolják a kövületek is.

Az evolucionisták szerint az emberek és a dinoszauruszok sohasem éltek egyszerre. A Biblia ellenben világosan megmondja, hogy a dinoszauruszoknak és az embereknek együtt kellett léteznie.

A Biblia azt tanítja (1 Mózes 1,29-30), hogy az eredeti állatok és az első emberpár Isten rendelkezése folytán növényevők voltak. Az eredeti teremtett világban nem léteztek húsevők. Továbbá halál sem volt. Hibátlan világ volt, melyben Ádám, Éva és az állatok (beleértve a dinoszauruszokat is) tökéletes harmóniában éltek és csak növényeket ettek.

Sajnos ez nem maradt így sokáig. Ádám fellázadt Teremtője ellen, bűnt hozva a világba (1 Mózes 3,1-7; Róm. 5,12). Emiatt Ádám és az összes leszármazottja elvesztette azt a jogát, hogy a Szent (bűntelen) és igazságos Isten mellett éljen. Isten a bűnt ezért halállal büntette.

A Biblia világosan kijelenti Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig, hogy Ádám bűnbeesése előtt nem haltak meg sem állatok, sem emberek (csak egy pár a sok vers közül: Róm. 5,12; 1 Mózes 2,17; 1 Mózes 1,29-30; Róm. 8,20-22; Csel. 3,21; Zsid. 9,22; 1 Kor. 15; Jel. 21,1-4; Jel. 22,3). Ez azt jelenti, hogy a bűnbeesés előtt nem létezhettek állatkövületek (sem dinoszaurusz csontok).

Ádám bűnbeesése után az állatok és az emberek kezdtek meghalni. A világ megváltozott: beköltözött a halál és a küzdelem. Az egykor szép világ szenvedni kezdett a Teremtő által fölötte kimondott átok miatt (1 Mózes 3,14-19). De egy ígéret is elhangzott (1 Mózes 3,15) arról, hogy Isten gondoskodni fog a bűn bírsága megfizetésének módjáról, hogy legyen egy út, amelyen az ember visszatérhet Istenhez.



Mózes első könyvének hatodik fejezetében olvashatjuk, hogy minden test (az embereké és az állatoké) "megrontotta vala az ő útát a földön" (1 Mózes 6,12). Mindenesetre a Biblia gonosznak írja le a világot.

Emiatt a gonoszság miatt figyelmeztette Isten az istenfélő Noét, hogy özönvízzel fogja elpusztítani a világot (1 Mózes 6,13). Noénak azt parancsolta Isten, hogy építsen egy nagy hajót (a bárkát), melyben minden szárazföldi állat (közöttük a dinoszauruszok is), valamint Noé családja is átvészelheti az Özönvizet és a világ pusztulását (1 Mózes 6,14-20).

Egyesek azt hiszik, hogy a dinoszauruszok túl nagyok voltak vagy túl sok volt belőlük ahhoz, hogy elférjenek a bárkában. Azonban nem volt nagyon sok különböző fajta dinoszaurusz. Több száz dinoszaurusznév létezik ugyan, de sok közülük ugyanazon dinoszaurusz különböző országokban megtalált csontjait vagy csontvázdarabjait jelöli. Logikus azt is feltételezni, hogy ugyanazon dinoszauruszfajta különböző méretű, variációjú és nemű egyedei különböző neveket kaptak. Ott van például a sok különböző méretű kutyafajta, de azok mind ugyanahhoz a fajhoz tartoznak: mindegyik kutya! A valóságban valószínűleg 50-nél kevesebb dinoszauruszfaj létezhetett.

Isten minden szárazföldi állatból kettőt (egyesekből hetet) küldött a bárkába (1 Mózes 7,2.3.8.9.), kivétel nélkül. Következésképpen dinoszauruszok is voltak a bárkában. Bár elegendő hely volt nagy állatoknak az óriási hajóban, Isten talán fiatal egyedeket küldött oda, a bárkában pedig bőven volt hely azok növéséhez.

Hogy mi történt azokkal a szárazföldi állatokkal, amelyek nem mentek be a bárkába? Nos, egész egyszerűen vízbe fulladtak. Nagy részüket több tonna sár borította be, miután a dühöngő vizek elborították a szárazföldet (1 Mózes 7,11.12.19). A gyors elföldelés következtében sok állat kövületként konzerválódott. Ha ez megtörtént, akkor több milliárd, ebből a sárból képződött kőzetrétegekbe zárt halott dologra kellene bukkanjunk mindenütt a Földön. És pontosan így is történik.

Az Özönvíz valószínűleg csak kb. 4500 évvel ezelőtt következett be. A kreacionisták szerint ez az esemény alakította ki a földön található kövületrétegek nagy részét. Az Özönvíz után, a Föld nyugalomba kerülése során bekövetkezett árvizek hozták létre a további kövületrétegeket. Ennélfogva az Özönvíz következtében létrejött dinoszauruszkövületek valószínűleg kb. 4500, és nem több millió évesek.



Az Ótestamentumban érdekes módon többször is megtalálható a "sárkány" szó, amelyet a legtöbb esetben a dinoszaurusz szó is helyettesíthetne, és nagyon jól találna. Teremtéstudósok úgy vélik, hogy a dinoszauruszokat nevezték sárkánynak, mielőtt a dinoszaurusz szót megalkották volna az 1800-as években. Nem várható el, hogy megtaláljuk a dinoszaurusz szót az 1611-es angol bibliafordításban, mivel az jóval a dinoszaurusz szó keletkezése előtt készült.

Ezenfelül a világ különböző könyvtáraiban számos nagyon régi történelemkönyv található, amely részletesen leírja a sárkányokat és emberek találkozását azokkal. Sok beszámoló a sárkányokról nagyon talál azzal, ahogyan modern tudósok írják le a dinoszauruszokat, még a Tyrannosaurust is. Sajnos ezt a bizonyítékot az evolucionisták nem ismerik el érvényesnek. És miért? Csupán csak azért, mert véleményük szerint az emberek és a dinoszauruszok nem éltek egy időben!

Azonban minél többet tanulmányozzuk a történelemkönyveket, annál több elsöprő bizonyítékot találunk arra, hogy a sárkányok a dinoszauruszokhoz hasonlóan valódi állatok voltak, létükről pedig sok különböző népcsoport is beszámolt, még egy pár száz évvel ezelőtt is.

E kérdés megválaszolásához az evolucionisták nagy fantáziájukra támaszkodnak. Mivel szerintük a dinoszauruszok több millió évig "uralták" a világot, azután pedig az ember állítólagos kifejlődése előtt több millió évvel eltűntek, mindenféle találgatásokba bocsátkoznak, hogy megmagyarázzák ezt a "titokzatos" eltűnést.

Az evolucionista irodalom olvasásakor az embert megdöbbenti a feltételezett kipusztulást magyarázó ötletek skálája, amelyből a következőkben csak egy rövid listát közlünk:

A dinoszauruszok éhen haltak vagy agyonzabálták magukat; megmérgezték őket; szürke hályog következtében megvakultak és nem tudtak szaporodni; emlősök ették meg a tojásaikat. Más okok: vulkáni hamu, mérgező gázok, üstökösök, napfoltok, meteoritok, tömeges öngyilkosság, székrekedés, élősködők, agyzsugorodás, porckorongsérv, a levegő összetételének megváltozása, stb.

Ha komolyan vesszük a Bibliát, akkor olyan magyarázatra bukkanunk, amely tökéletesen logikus:
Az Özönvíz következtében számos tengeri élőlény meghalt, de némelyik életben maradt. Azonkívül az összes bárkán kívüli szárazföldi teremtmény meghalt, de a fajok bárkában fennmaradó képviselői továbbéltek az Özönvíz utáni új világban. Azok az állatok (a dinoszauruszok is) az Özönvíz utáni világot nagyon különbözőnek találták az azelőttitől. (1) A kevesebb élelemért folyó küzdelem, (2) más katasztrófák, (3) az élelemért (és esetleg szórakozásból) ölő ember, és (4) természetes környezetének pusztulása miatt számos állatfaj kihalt. A napjainkban dinoszaurusznak nevezett állatok is történetesen kihaltak. A helyzet az, hogy minden évben elég nagy számú állat hal ki. A kihalás a Föld történelmében nem újszerű.



Hogy fogunk-e valaha is találni élő dinoszauruszokat, azt nem tudhatjuk. Egyes tudósok úgy vélik, hogy távoli őserdőkben életben maradhatott néhány dinoszaurusz. Még mindig fedezünk fel új állat- és növényfajokat olyan területeken, amelyek felkutatása mostanáig túl nehéznek bizonyult. Ráadásul egyes országokban élő bennszülöttek leírnak olyan állatokat, amelyek dinoszauruszokra hasonlítanak.

A kreacionisták természetesen nem lepődnének meg, ha valaki találna egy élő dinoszauruszt. Az evolucionistáknak akkor viszont meg kellene magyarázniuk, miért tettek dogmatikus kijelentéseket arról, hogy az emberek és a dinoszauruszok sohasem éltek egy időben. Valószínű, hogy valami olyasmit mondanának, hogy a szóban forgó dinoszaurusz valahogyan életben maradt, mert egy olyan távoli vidéken élt elzárva, amely több millió év óta nem változott. Merthogy mindegy mit talál valaki, vagy az milyen zavarba ejtő az evolucionista elméletek számára, az evolucionisták mindig ki tudnak agyalni egy "választ", mivel az evolúció hit, nem tudomány és nem tény!



Az új-zélandi szörnyeteg!

1977-ben egy japán halászhajó óriási állattetemet fogott ki húzóhálójával Új-Zéland közelében. Az állatot a fedélzetre vonták és megvizsgálták. A hatalmas szörny körülbelül egy hónapja múlhatott ki és oszlásnak indult. Lemérték, egy zoológus 5 fényképet készített róla és mintát vett az uszonyaiból. Attól félve, hogy a friss halállományukat megfertőzi, a japánok visszadobták a tetemet a tengerbe. 10 méter hosszú volt és 1814 kg (4000 font) súlyú. Nyaka 1,5 méter, feje 45 centiméter, 4 uszonya pedig 1 méter hosszú volt.

Miután a hajó visszatért és a fényképeket előhívták, az azokat tanulmányozó tudósok zavarba jöttek: egyikük sem tudta beazonosítani az állatot. Az uszonymintákat kielemezték, és azok azt jelezték, hogy az állat hasonló volt egy halhoz vagy egy hüllőhöz, de nem volt emlős. Ennek megfelelően sem bálna, sem fóka nem lehetett. Nyaka viszont túl hosszú volt egy haléhoz képest. Egyesek azt vélték, hogy az állat cápa volt, talán egy óriás cápa, de nyaka csigolyákból állt, ami nem található meg halaknál vagy cápáknál. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy az állat egy plesiosaurus (tengerben élő dinoszaurusz, tengeri hüllő) volt, mivel az adatok - főleg a 4 azonos uszony és a nagy méret - semmilyen más állatfajra nem illettek. A japán tudósok végül abban egyeztek meg, hogy az állat valószínűleg egy plesiosaurus volt.

Az új-zélandi szörny hetekig szerepelt a japán újságok címoldalán. 58 japán, dél-koreai és orosz hajót küldtek a tetem felkutatására, de azt nem találták meg. Amennyiben létezik, valószínűleg a Loch Ness-i szörny is egy plesiosaurus.

Ha ismert lenne a világon, hogy találtak egy dinoszauruszt, az evolúció elmélete vereséget szenvedne. Ezért az evolucionisták ezt a szörnyet egyszerűen a képzelet szülöttének nevezik (aminek ellentmond az 5 fénykép és az uszonyminta), vagy azt mondják, hogy ez egy cápa volt, ami valahogy úgy bomlott fel, hogy rendkívüli módon emlékeztessen egy dinoszauruszra. Ennek ellenére minden jel arra mutat, hogy ez egy plesiosaurus volt.

Napjainkban élő dinoszauruszokról más beszámolók is vannak, melyek tudósoktól és szemtanúktól származnak. Például már 300 éve számolnak be Zair mocsaraiban élő dinoszauruszokról.

A sárkányokról szóló régi legendák is azt jelezhetik, hogy a dinoszauruszok és az emberek valamikor együtt éltek. A föld majd minden kultúrájának legendáiban és meséiben találunk nagy szörnyeket és sárkányokat. Ezeknek a sárkányoknak a leírása nagyon emlékeztet a dinoszauruszokéra.

A tegnap már nincs meg. Elillant, amíg aludtál. A holnapot még nem birtoklod. Nem költheted el a pénzét, nem ünnepelheted a sikereit, nem oldhatod meg a rejtélyeit. A napok az élet falatnyi adagjai: 84 000 szívdobbanás, 1440 perc, a Föld egy fordulata, egy napkelte és egy napnyugta, 24 még át nem élt, fel nem fedezett óra. És ha egyik jó napot a másikhoz tudod illeszteni, akkor egy jó életet fogsz összefűzni. ’Ez az a nap’ – élj benne!”

A teher felvételéhez meg kell hajolnunk. Elbizakodott, öntelt emberek nem alkalmasak a teherhordozásra. A szeretet lehajol és nem vet meg semmi szolgálatot, bármilyen megalázó is az. Kész a másiknak a lábát is megmosni, beteget ápolni: ez Krisztus törvényének a betöltése. Ő hordozta betegségeinket. Gyógyításai nemcsak látványos csodák voltak, Ő belsőleg is magára vette a másik nyomorúságát. Ezért sóhajtott a süketnéma meggyógyításánál és sírt Lázár sírjánál. Az emberi nyomorúság és a halál fájdalmasan nehezedett lelkére. – „Jaj nektek, akik itt nevettek” – akik könnyűvé teszitek az életeteket. Boldogok, akik szenvedést hordoznak, akik nemcsak a saját, hanem a mások fájdalmát is készek magukra venni és a szomorú lelkeket azzal a vigasztalással vigasztalják, amellyel Isten vigasztalta őket. Ha viszont ők jutnak bajba, testvérekre találnak, akik őket imádsággal és tettekkel segítik.

„A tények magukért beszélnek”, meg „a tények makacs dolgok” – szinte közhelyszámba mennek ezek a megállapítások, és mégis: a tényeknél csak az ember szíve tud makacsabb lenni… Egészen biztos, hogy a farizeusok a szívük mélyén igazat adtak a sokaságnak, de érzik, hogy Jézus Messiás voltának elismerése milyen veszélyes lenne saját vallási felfogásukra, egész egzisztenciájukra nézve. A helyzet döntés elé állítja őket, tudják, nem maradhatnak semlegesek, hiszen ami történt, az Jézus szellemi hatalmát jelzi. Ha pedig nem akarják elismerni Jézus isteni hatalmát, akkor kénytelenek ördögtől valónak beállítani a gyógyító, szabadító erő működését. Jézus kérlelhetetlen logikával, példákat felhozva bebizonyítja nekik érvelésük képtelenségét, megállapítva, hogy ez a magatartás nem más, mint a Szentlélek káromlása.

A termékeny ismeret megvilágosodásból és lelki életből fakad, és hogy ezt elnyerjük, kérnünk kell Istentől a bölcsességnek és a kijelentésnek a Lelkét. Ez a Lélek elvezet minket Istennek és az Úr Jézusnak a megismerésére. Megvilágosítja szemünket, hogy mélyebben betekinthessünk annak a csodálatos gazdagságába és reménységébe, amit már most megkaptunk a Krisztus Jézusban. Végül belevisz Isten túláradó erejébe, amely a hívőben megvalósul. Az ilyen megismerés Isten imádásához vezet és megerősíti a belső életet. Ennek gyógyító ereje van. Nagy és termékeny gondolatokkal tölt meg, felemeli a lelket Istenhez és szentséget ad. Az igazi keresztyén Isten boldog gyermekeként él a megbocsátó kegyelem alatt, bízva és gondtalanul Atyjára támaszkodva. Mint ifjak, legyenek erősek, meggyőzve a gonoszt; mint atyák, az érett kor világos tekintetével hatoljanak be Isten örökkévaló Fiának megismerésébe és szeretetébe, amely minden ismeretet felülhalad.

A boldog herceg

* Szerzöje Oscar Wild

Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg szobra. Tetotol talpig arany borította vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. - Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy muvészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna tette hozzá nehogy az emberek azt higgyék, hiányzik belole a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott. - Bár olyan lennél mint a boldog herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia, hogy hozza le neki a csillagokat. - A boldog hercegnek még álmában sem jut eszében, hogy nyafogjon valamiért. - Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta. - Olyan mint egy angyal - mondták az árva gyerekek amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. - Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de o hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbuvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. - Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze és túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az osz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a leheto legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülo teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - és elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. - Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra. Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. - Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levego is. - És leereszkedett egyenesen a boldog herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült, de alig dugta a fejét a szárnya alá, rápottyant egy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felho sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok és mégis esik. Bizony szörnyu az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esot, de csak puszta önzésbol. Akkor ismét ráhullott egy csepp. - Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esotol sem véd meg! - kérdezte. - Keresnem kell egy jó fedeles kéményt - és elhatározta, hogy továbbszáll. De mielott szétnyitotta volna a szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott? A boldog herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. És a holdfényben olyan gyönyöru volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom. - Ki vagy te? - kérdezte. - Én vagyok a boldog herceg. - Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid. - Míg éltem és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabenn minden. Az udvaroncaim boldog hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyuségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok. - Úgy, hát belül nem is arany? - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetu észrevételt. - Messze innen - folytatta mély, zengo hangon a szobor -, jó messze valamelyik kis utcában áll egy szomorú ház. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabenn, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tuszúrással, mert az asszony varróno. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sir. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatából? Lábamat ehhez a talapzathoz erosítették, magam nem tudok mozdulni. - Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is, festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fuszerekkel. A nyakában halványzöld jáde-lánc van, és a keze mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiukat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kovel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt. De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. - Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok és a követed leszek. - Köszönöm kicsi fecske - mondta a herceg. Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubintot a herceg kardjából és a csorébe fogva a tetok fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma. - Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónok olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajó-árbocokon lengo lámpásokat. Elszállt a gettó fölött és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyoben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan hánykolódott az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyuszuje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. - Milyen jó huvös van - mondta a kisfiú -, most már megfogok gyógyulni - és édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a boldog herceghez és elmondta mit végzett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom - pedig meglehetosen hideg van. - Mert jót cselekedtél, azért - mondta a herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen és aztán elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt errol a helybeli újságnak. Nagy feltunést keltett vele, mert teletuzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és elore örült az elkövetkezendoknek. Meglátogatta sorra a muemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nocsak egy elokelo idegen - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez. - Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. Nyomban indulok - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára. - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló husöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és amikor a hajnalcsillag feltunik az égen, kiszakad belole az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - messze, messze a város túlsó szélén, látok egy fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tuz, és az éhség elgyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos nincs több rubintom - mondta a herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelott hozták oket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelot vesz érte és befejezi a darabját. - Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd ahogy parancsoltam. A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a házteton lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyöru zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelom küldte! Most már befejezhetem a darabomat - és sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötobe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda elobukkant. - Megyek Egyiptomba - kiáltotta a fecske, de senki sem törodött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a boldog herceghez. - Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára! - Tél van - felelte a fecske -, nem sokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tuz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek és tunyán bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában és turbékolva figyelik oket a rózsaszín és fehér galambok. Drága herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubint pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán. - Odalenn a téren - mondta a boldog herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipoje, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, tedd ahogy parancsoltam. Kivájta hát a fecske a herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe. - De gyönyöru üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott. A fecske pedig visszaszállt a herceghez. - Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre. - Nem, kicsi fecském - mondta a szegény herceg -, menned kell Egyiptomba. - Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál. Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott o idegen országokban. Mesélt a piros íbiszekrol, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján és csorükbe kapják az aranyhalakat. Mesélt a szfinxrol, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent. Mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevéik oldalán és borostyán láncot visznek a kezükben. Mesélt a hold-hegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene. Mesélt az óriás zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti. Mesélt a törpékrol, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel. - Drága kicsi fecském - mondta a herceg -, csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs csodálkozni valóbb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál. Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott üldögélnek a kapuk elott. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az éhezo gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt, két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze oket a hideg. - Jaj de éhesek vagyunk! - mondták. - Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az or, s a két kisfiú nekivágott az esonek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit látott. - Beborítottak arannyal - mondta a herceg, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek. Az élok azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk. - A fecske lecsipegette hát az arany levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetotol talpig kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tole. Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. - Van már otthon kenyerünk! - kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák mintha ezüstbol volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak ereszérol hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tor, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja elott, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg vállára. - Isten veled, drága herceg - suttogta -, ugye megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet! - Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan idoztél itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek. - Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejébol, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora reggel, a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. - Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! - mondta. - Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbrol. - Kiesett a rubint a kardjából, eltunt mind a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette - szolt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál! - Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok. - És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfobb ideje rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog herceg szobrát. - Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a muvészetek egyetemi professzora. Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák mi történjék az érccel. - Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom. - Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felolük, még egyre civakodtak. - Milyen különös - mondta a munkavezeto az öntomuhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat. - Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsoít majd engemet.



A börtön
Szerző: Wilhelm Busch

Bizonyára mindannyian tapasztalták már, milyen végtelenül magányos tud lenni az ember...
Engem az élet nagy, sötét mélységekbe is dobott. Ültem náci börtönökben a hitemért. Voltak órák, amikor azt gondoltam: még egy lépés, és benn vagyok az őrület sötét birodalmában, ahonnan nincs visszaút. És akkor jött Jézus! Minden elrendeződött. Bizonyságát adhatom.

Átéltem egy estét a fogházban, amikor elszabadult a pokol.

Átmenő szállítmányt hoztak, olyan embereket, akiket koncentrációs táborokba akartak továbbítani, akiknek semmi reményük sem volt többé a szabadulásra. Ezekre az emberekre egy este rátört a kétségbeesés. Mindenki ordított. El sem tudja képzelni ezt, aki nem volt ott. Egy egész ház, tele a kétségbeesés zárkáival, ahol mindenki kiabál, dörömböl a falakon és ajtókon. Az őrök idegesek, revolverekkel a mennyezetre lőnek, körbe rohangálnak, egy embert összevernek.
Én a cellámban ülök és azt gondolom: ilyen lesz a pokol!
A helyzet leírhatatlan.
Ekkor eszembe jut: Jézus! hiszen Ő itt van.
Halkan, egészen halkan azt mondtam a zárkámban: 'Jézus! Jézus! Jézus!' -
És pár perc múlva csönd lett. Hozzá kiáltottam, ezt senki sem hallotta, csak Ő, - és a démonoknak távozniuk kellett.
Azután hangosan énekeltem - pedig szigorúan tiltva volt. Jézusról szólt az ének. Mint egy imádság. Minden fogoly hallotta. Az őrök egy szót sem szóltak, pedig hangosan énekeltem.

Akkor megéreztem valamit abból, hogy mit jelent, ha valakinek élő Megváltója van...

(Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk c. könyvből)

A tanítás a legnemesebb és legnagyszerűbb feladat a világon! Kezdve a csecsemőkortól egészen az egyetemi katedráig, sőt azon túl is. Ha méltósággal végezhetik, akkor ez a legnagyobb örömforrás, ha méltatlan körülmények között, kényszerűen csinálják, akkor az egyik legtöbb nyomorúság ebből fakad: teljesítménykényszerből fakadó szorongás, önértékelési zavar, frusztráció stb. Nem mondok újat, ha azt állítom: válságban van az oktatás! A válság nem amiatt van, mert nincs elég digitális tábla vagy számítógép az iskolákban. A válság oka az örömtelenség! Ha nincs meg az ismeretlen megismerésének felfedezéses izgalma, a rácsodálkozás öröme, akkor pont az nincs meg a pedagógiában, ami annak a célja, hogy necsak tudást adjon tovább, de jellemet is formáljon. Mára – tisztelet a kivételeknek -, az iskolák nagyrésze szolgáltatóként működik az “elpiacosodott” oktatásügyben, az iskolák egymásra licitálnak, hogy mit képesek nyújtani a leendő tanulóiknak, s a jóhiszemű szülők el is hiszik a propaganda-szövegeket – egyik ilyen a varázsszó a “kompetencia” -, s már nyúlnak is mélyen a zsebükbe, hogy teljesítsék a financiális kötelességüket utódjaikkal kapcsolatban. Mindeközben remélik a sikert… Aztán kiderül, hogy nemcsakhogy munkahelyet nem talál gyermekük – százezret meghaladó csak a diplomás munkanélküliek száma -, de értelmes munkát sem. S ha a munka csak a pénz megszerzésének a kényszerű eszköze, akkor egy idő után belefárad az ember, örömtelenné válik az, ami élethossziglan örömet kellene hogy adjon…

A tanulás nem könnyű feladat. Sikere sem csak a tanítón múlik, hanem azon is, akit tanítanak. Tanuló és tanár, nevelő és növendék egymástól elválaszthatatlanok, kell, hogy bízzanak egymásban, abban, hogy a másik tudja a dolgát, és meg is teszi azt. Az eredmény ebben az együttműködésben lehetséges. Isten is a vele való közösségben oktat bennünket. Ő biztosan nem hibázik, és nekünk is megadja a lehetőséget arra, hogy vele önként együttműködve formálódjunk azzá, akikké teremtő terve szerint lennünk kell. Ennek első lépése, hogy belátjuk igazságát, s ha valamit nem is értenénk, tudjuk, hogy ő jobban tudja nálunk. Így, ha hibánkat korrigálja, s e korrekció fájdalmas, akkor sem elfordulunk vagy menekülünk tőle, hanem még inkább hozzábújunk, hogy közelsége, szeretete gyógyítson, vigasztaljon minket. Így lehetséges, hogy földi életünk tanulópályája után hozzá érkezve, végre megértve mindent, amit velünk cselekedett, elmondhatjuk majd: köszönjük, drága Mesterünk!

A te igazságod Krisztus. Már pedig Ő nagyobb, mint a bűnöd, vagy akár az egész világ bűne. Krisztus élete és váltsága erősebb, mint a te halálod és az egész pokol. Hatalmas vigasztalás ez, melynek birtokában szíved az ördögnek fittyet hányva, bátran dacolhat minden ő erejének zaklató rettentéseivel. Bűn! – kárhoztatni akarsz? Hát csak tedd ezt előbb Krisztussal, ki nekem szerelmes Megváltóm, Főpapom és Közbenjáróm az Atyánál! Halál! – el akarsz nyelni? Kezdd el odafenn Krisztuson, mert Ő az én főm! Ördög, világ! – gyötörni akarsz rettentéseiddel? Rántsad le először Krisztust a trónjáról! Egyszóval: semmitől se félek, még ha villám csapkod is fölöttem s minden összedől is körülöttem. Hiszen enyém a Krisztus, szenvedésével, halálával és életével együtt. Enyém a Szentlélek minden vigasztalásával. Ráadásul az Atya is enyém, aki kegyelmesen Szentlelket küld, hogy szívemnek Krisztust hirdesse és vigasztalásával betöltsön.
Bár vész hangja harsan,
A te árnyékodban
Nem bánt félelem.
A föld megindulhat,
Szikla leomolhat,
Csak te légy velem.
Bűn, halál törjön reám,
Hatalmával meg nem ejthet,
Megtart hív szerelmed.

A te szívedben is sokféle elégedetlenség és lehangoltság rejlik még? Nem tudod, hogy a sötét gondolatok, érzések mindig mélyebbre hatolnak, és végül egész bensődet megfertőzik, úgy hogy arcod is mogorva lesz? Nem veszed észre, hogy teher vagy környezeted számára és megijednek tőled? Rossz kedveddel másokat is befolyásolsz, békétlenségeddel mások békességét is elveszed. Ismerd fel vakságodat, önfejűségedet, engedd, hogy az Úr Jézus lelkedbe világítson, s akkor lénye belőled is ragyog.