Hagyatkozzunk hát Istenre és az Ő kegyelmére. Ha nem veszi le rólunk a bajokat, erőt ad az elhordozásra. Erejével addig táplál, míg a féreg elhordja a hegyeket, és a senkik győzedelmesen kerülnek ki a kísértésekből és minden nyomorúságból. Jobb nekünk, ha Isten erejével küzdünk, mint ha a magunkéval, mert ha ezerszer annyi erőnk is lenne, mint amennyi van, mit sem érnénk vele az ellenséggel szemben. Ha viszont még gyengébbek lennénk, mint amilyenek vagyunk – ami aligha lehetséges -, mégis diadalmaskodnánk Krisztus által, aki megerősít minket.

Hagyd el a felemás igát, küldd el azokat, akikkel nincs Isten. Akár barátod, üzlettársad, akármilyen hasznos is a számodra. Ne bánjad, ha elveszíted a legjobb munkatársadat, ha nem lehet vele Isten. Ne ijedj meg, ha elveszíted azokat, akikben eddig bíztál. Kire vagy mire nézve mondja most ezt neked Isten? Divatos szó lett most az együttjárás. A szerelemre, a barátságra értik. Kire mondja most az Úr, hogy ne menj vele, ne járj együtt olyannal, akivel nincs Ő. Ha nem lesz vele, veled sem, amint összekötöd magad vele. Istenben legyen teljes a bizalmad. Ha nem bízod magad teljesen Reá, akkor kell még valami. Lehet, azért nem tud megáldani az Úr, mert nem Tőle vársz mindent. Nem Ő a mindened. “Mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik” (Acs 2,21). “Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lesz” (Péld 18,10). Menj magad, mondja Isten embere, légy bátor, különben vereséget szenvedsz. “Mert az Isten hatalmában van mind a segítés, mind a megveretés.” Isten tud segíteni, de el is tud ejteni. Küldött Valakit, Akivel együtt járhatsz, Aki nem messze van, fönt az égben, hanem melletted. Isten felajánlja, hogy segítséged lesz Jézus Krisztus által.

Hagyj fel azzal, hogy önmagad körül forogsz! Tanulj meg odafigyelni másokra!” Gyakorold, hogy ezt mondod: „Ennyi elég is rólam. Most rólad akarok hallani. Hogy megy az üzlet? Hogy van a feleséged? Hogy szolgál az egészséged? Mi újság a gyülekezetben?” Nyomd el a késztetést, hogy közbevágj – csak figyelj! Figyelj a füleddel, a szemeddel, az értelmeddel és a lelkeddel! Próbáld megérteni a szavak mögötti érzéseket! Ha ünnepelnek – örülj velük! Ha fájdalmat hordoznak – sírj velük! A keresztény jellem döntő próbája az, hogy képesek vagyunk-e ünnepelni mások sikerét vagy úgy osztozni mások terheiben, mintha a mieink volnának. Nincs jobb módja annak, hogy másokat szolgáljunk és bátorítsunk.

Hagyjuk-e, hogy a múltunkból fakadó jellegzetesség Isten szolgálatának eszköztárába kerüljön? Hagyjuk-e, hogy ezek a jellegzetességek (melyek még nem tévtanítások) beépülhessenek a közösség szolgálatába? Hagyjuk-e, hogy a Lélek teremtsen egységet a különbözőségek letisztítása és szolgálatba rendelése által, vagy ilyen-olyan uniformizálást értünk egység alatt? Látjuk-e a különbséget a hitvallás, idegen tanok és gyakorlatok, valamint az egyéni és kulturális háttérből következő jellegzetességek között? Fontos lenne pontosan látni, hogy az egyik a sátán félrevezető törekvése, a másik Isten színesítő, szépítő, gazdagító szándéka! Az egyiknek határozottan ellen kell állni, a másikat meg kell tanulni érteni és befogadni! Vajon ezeket a dolgokat jól csináljuk?

Az együttélésről

Magyarországon megdöbbentően csökken évről évre a házasságkötések száma! Szakértők szerint ennek egyik negatív következménye a gyermekszületések számának további csökkenése. Szociológusok keresik a választ. A kormány bizonyos kedvezményeket csak házasságban élők számár biztosít, ez a csökkenő tendencia mégsem áll meg.

Bennünket, lelkészeket is komolyan foglalkoztat ez a probléma. Hivatásunkból adódóan ezt mi más szemszögből közelítjük meg. A Szentírás alapján elkötelezett híve vagyok a házasságnak! Ezt az „intézményt” Isten találta ki azért, hogy az emberek szeretetben, kölcsönös bizalomban éljék együtt az életüket. Az élettársi együttélést az emberek találták ki, ami nem más, mint két ember isteni elképzelés szerinti együttélésének, önző egyéni érdekeket előre helyező, csökevényes helyettesítése. Ez a házasság intézményének megcsúfolása.

Lelkészi tapasztalataim szerint a legtöbb pár, aki nem vállalja a házasság intézményét, nem rendelkezik hosszú távú közös tervvel egymás iránt. Az élettársi viszony megvalósítása könnyű. „Költözzünk össze!” - mondják könnyedén. De nem akarják vállalni a felelősséget egymás iránt. Lelkész nagyapám sokszor mondta: „Ami könnyen jön, az könnyen is megy!” Könnyű az ilyen kapcsolatot felrúgni. Pár hónap múlva már „nem olyan kedves velem a párom, mint amikor összeköltöztünk.” Feltűnik a láthatáron egy másik partner. Ilyenkor egymás szívét törik össze. Nagy veszekedések alakulnak ki, a vége szétköltözés - minden felelősségvállalás nélkül.

Három fontos okot látok, amiért manapság nem kötnek házasságot. Az egymás iránti felelősségvállalás hiánya, a bizalmatlanság és a személyes önzés. A Biblia ezt mondja: „A paráznaság miatt mindenkinek legyen felesége, és minden asszonynak saját férje.” (1 Kornthus 7:2)

Imádkozom Istenhez, hogy a mai rossz korszellem ereje megtörjön, és sok boldog házasság kötessen nemcsak az anyakönyvvezetőknél, hanem az Isten színe előtt is.

László tiszteletes

Ha vezető vagy Isten munkájában, rendszeresen fel kell tenned magadnak három kérdést: 1) Elszámoltatható vagyok bárki felé? Ha nem, akkor veszélyes talajon állsz. Csak Isten tud kezelni megkérdőjelezhetetlen hatalmat. Ki ismer eléggé ahhoz, hogy együtt imádkozzon veled, tanácsoljon, és erősítsen sebezhető területeiden? Folyamatosan tapasztaljuk, hogy a hatalom felelősségre vonhatóság nélkül katasztrófához vezet. 2) Rendben van az értékrended? A sorrend könnyen elcsúszik, ha nem figyelünk oda. Túl sokan csak összetört otthonok vagy megromló egészség árán lesznek sikeresek, mert az értékrendünk valahol eltolódott. 3) Naprakész az Istennel való kapcsolatom? Ha nem határozott és gyors igen a válasz, akkor túl közel vagy a szakadék széléhez. A legjobb védelmed az, ha naponta fegyelmezetten Istennel jársz. „Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened” (Zsoltárok 119:11). Ha nem töltesz időt Istennel, akkor bármivel is töltöd, az fontosabbá válik Istennél. Figyelj oda erre a kifejezésre „szívembe zártam” [az angolban: „kincsként őrzöm”]. Azt jelenti, hogy védelmezünk valamit, hogy semmi ne fenyegesse. Fegyelmezned kell magad, hogy időt tölts Isten Igéjével, és meg kell védened ezt az időt minden zavarástól. Add Istennek az elméd minden nap, amikor még friss! Lelkipásztor, az elsődleges elhivatásod nem az építkezési terv, a bizottsági ülés vagy a költségvetés, hanem ez: „Legeltesd az én juhaimat!” (János 21:17). Ha a szombat nyugtalanul talál, mert még semmivel sem készültél a vasárnapra, akkor változtass! Kezdd a feladatok átruházásával! „Válasszatok ki magatok közül…férfiakat… akiket beállíthatunk ebbe a munkába; de mi magunkat folyamatosan odaadjuk az imádkozás és az ige szolgálatára.” (Apostolok cselekedetei 6:3-4)

Hadd álljon itt két fontos virágvasárnapi tanulság: Az első ez: bízz a Királyban, de ne csak a hatalmában meg a csodatevő erejében, hanem abban is, hogy ő bölcs, és minden végzése tökéletes. Ha engedelmesen végrehajtod a kicsi, alantasnak tűnő, vagy talán éppen nagyon is kellemetlen „szamáreloldásnyi” feladatot, akkor te is hatalmas üdvtörténeti események részese lehetsz. Egyesek tudtukon kívül angyalokat vendégelnek meg, mások pont azon a néptelen gázai úton kezdenek járkálni, ahol egyszer csak felbukkan egy kocsi a hatalmas pénzügyminiszterrel… És mindenképpen ott fogsz vonulni a nagy hozsánnás-pálmás menetben majd azon a napon, amikor eljön az Úr és minden szentje vele. A másik tanulság hadd legyen ez: soha nem a látható „római erőd” a legfőbb ellenség, hanem a templomot szennyező kufárkodás. Mert lám, az Antónia- erőd maradványaiból már régen turistalátványosság lett, de sok templomban még ma is bőgnek a szenteskedő vallási kufárkodás jószágai. Vonuljon be ezen a virágvasárnapon úgy a szívedbe az Úr, hogy ő dönthesse el, merre forduljon, és mit, milyen sorrendben tegyen a helyére az életedben!

Hadd kérdezzelek meg: te megelégedett vagy azzal, amit kaptál?! Mennyire fájhatott Leának, hogy idejön ez a Jákób, és beleszeret a szép Rákhelbe, pedig én vagyok az idősebb. Vigyázz a szemeddel! Iszonyú, mi mindent lehet vele csinálni, hogyan lehet embereket magadhoz kötni. Jákób szereti Rákhelt. De az Úr Leát is szereti! Az Úr meglátta Lea megvetett voltát, és megnyitotta a méhét. “Rákhel pedig magtalan volt.” Egyszer csak Lea kerül előnybe, és sorban szüli a fiakat. Isten rátekint arra, akit senki nem vesz észre, rátekint a lenézettre. Isten mindig a kicsivel van. Senki nem látta Leát, a szenvedését, a könnyeit, senki nem tudta, mi megy végbe a szívében. Ezért történik meg, hogy Isten megnyitja Lea méhét, és egymás után szüli Jákóbnak a fiakat. Akkor még nem volt bűn, ha több felesége volt egy férfinak. Lea így mondja: “Meglátta az Úr az én nyomorúságomat”. Az első gyermekének neve Rúben: “most már szeretni fog engem az én férjem”. A második: “Meghallotta az Úr megvetett voltomat… és nevezé nevét Simeonnak.” A harmadiknál: “Ragaszkodni fog hozzám az én férjem… nevezé nevét Lévinek.” A negyediknél: “Most már hálákat adok az Úrnak; azért nevezé nevét Júdának.” Lea állapotáról gyermekeinek nevei beszélnek.

Hadd kérdezzem meg tőled: meddig akarod hagyni, hogy az a régi probléma gyötörjön téged? Mikor fogsz végre megszabadulni a békáktól az életedben? Látod már, hogy addig maradnak, amíg hagyod? Addig maradnak veled, amíg nem hozol egy minőségi döntést, hogy Isten Igéjét követed, és elűzöd azokat. Miért nem teszed meg ezt ma?

Az árvíz és az öregember

Volt egy falu, mely arról volt híres, hogy egy gyönyörű folyócska szelte át. Az utcák, a házak, a kertek mindig rendbe voltak tartva. Bárkit, aki ellátogatott oda, lenyűgözött a falu szépsége, és az a folyó, mely ivóvízzel látta el az összes környező települést.

A falu legöregebb lakója egy keresztény ember volt, aki híres volt arról, hogy nagyon nagy a hite, és az ő háza volt a legszebb, leggondozottabb. Mindenki szerette és tisztelte.

Egy nap elkezdett esni az eső, és napokig nem állt el. A környező hegyekben rengeteg víz gyűlt össze, mely miatt a folyó elkezdett kilépni a medréből. A nagy veszély miatt elkezdték evakuálni az embereket.

A falu egyik lakója elment terepjáróval a keresztény öregemberhez, hogy segítsen neki elhagyni a házat. De az öregember elzavarta, mondván, hogy tudja, Isten meg fogja segíteni, és nem lesz árvíz.

Az öregember naphosszat imádkozott, és Istenhez könyörgött. Ahogy teltek a napok, újabb eső esett, és végül akkora lett a víz, hogy már a ház alsó szintjét teljesen ellepte. Ekkor jött egy csónakos férfi, hogy kimenekítse az öregembert a házból. De őt is elzavarta, mondván, hogy ő hittel imádkozik Istenhez, aki meg fogja menteni, és segíteni fog rajta.

Az eső elmúlt, de a folyó tovább duzzadt. Az öregember kénytelen volt kimászni a tetőre, hogy ne lepje el a víz. Fentről egy mentőhelikopter meglátta, és azonnal leeresztett neki egy kötelet, hogy megmentsék. De a keresztény öregember még nagyobb elszántsággal mondta, hogy Isten meg fogja segíteni, és nem lesz nagyobb az árvíz. Hitte, hogy csoda fog történni, és Isten meg fogja segíteni. A helikopter kénytelen volt elmenni, mert még sok emberen kellett segíteni. A vízszint viszont másnap még jobban emelkedett, és végül minden házat ellepett. A mentőalakulatok napokkal később megtalálták az öregember holtestét a vízben.

Az öregember a mennybe került, és amikor Isten trónja előtt állt kérdezni kezdte az Atyát:
- Drága Istenem, miért hagytál meghalni, miért nem segítettél rajtam? Teljes szívemből hittem, hogy megsegítesz. Hitemet tettekkel is bizonyítottam, és nem hagytam el a házat, nem futamodtam meg. Kitartó voltam, és naphosszat imádkoztam. Nem értem, ezt a dolgot!

Erre Isten, szelíd hangon így felelt:
- Drága gyermekem. Én mindent megtettem, hogy segítsek rajtad. Még mielőtt a víz elérte volna a házad, küldtem érted egy embert terepjáróval, de te elzavartad. Aztán amikor a víz már elérte a házad és növekedni kezdett, akkor egy csónakos embert küldtem, hogy kihozzon, de te őt is elküldted. Végül, amikor a háztetőn ücsörögtél, egy helikopter ment érted, de te mégis maradtál. Én mindent megtettem, hogy segítsek! Szeretlek gyermekem, mert valóban a bajban hozzám fordultál, de sokszor nem úgy érkezik a segítség, ahogy azt te elgondolod. Nem elég otthon ülni, és csak imádkozni, hanem észre kell tudni venni a segítséget, és el kell tudni fogadni. Én nem a látványos csodákat szeretem, hanem a hétköznapi embereken keresztül szeretek munkálkodni, mert ezáltal tudjátok egymást építeni, és használni azokat a talentumokat, amiket néktek ajándékozok belátásom szerint.

Ha valakiről véleményt mondunk, vagy kritizáljuk, vajon ez is ide tartozik? Ez egy érdekes kérdés, mindig attól függ, honnan nézzük a dolgot. Sokszor vágják a keresztények egymás szemére – ne ítélkezz!-. de Jézus ezeket az igéket úgy gondolom azoknak szánta, akik képmutatóak voltak. Vagyis akik ugyanolyan hibákat követtek el de a másikat kritizálták. A kritika jó értelemben egy helyreállító dolog, de csak az őszinte és nem bántó kritika. A rosszindulatú és bántó kritika, vagy ami hazugság, esetleg irigységből származó az bűn. Legyünk megfontoltak, körültekintőek, magunkat megvizsgálók, bölcsek ebben a dologban, úgy gondolom erre hívta fel a figyelmünket az Úr. Sajnos előfordul velünk is, hogy előbb beszél a nyelvünk, mint ahogy az eszünk átgondolná. Nem titkolom, jártam már én is úgy, hogy megbántam, amit hirtelen kimondtam, mert egy óra múlva már másként láttam a dolgot. De milyen jó, hogy a Szentszellem figyelmeztet, és van, akihez jöhetünk; a mi Urunkhoz, és kérhetünk bocsánatot és bölcs beszédet tőle.

Ha választanod kellene két büntetés, a dorgálás és a száz botütés közül, melyiket választanád? Ha szükséges lenne, akkor nyilván a dorgálást, bár annak sem örülünk igazán. Az ostoba és az értelmes ember között az a különbség, hogy az előbbinek semmi sem használ. Még az ütlegelés sem. Az értelmes ezzel szemben a dorgálásból is kész tanulni. Megrendíti, de a tanulságot levonja. Nem valószínű, hogy bármelyikünkre száz botütés vár mostanság, de ha valaki megdorgál, tanuljunk belőle!

Ha van reménység ezen a földön, az csak azért van, mert felhangzik még Isten neve. Emberek milliói vetik bele létezésük összes örömét és szomorúságát. Ő az, aki az egész emberiséget magába foglalja és mindennek értelmet ad. (Bruno Ferrero) “Miért hallgatsz Istenem? Hát nem látsz? Nem látod a körülöttünk lévő nyomorúságot és gonoszságot? Hát nem sírsz? Nem látod a világodban a gyilkos kezeket, a békétlenséget és népek szenvedését? Hát nem hallod? Hiszen kiáltanak: elég! Hiszen kiáltanak: békét! Hiszen kiáltanak: valamit tegyél!” Hallgatsz?
Isten szól: “Ne ölj, és éljetek minden emberrel békességben.” Isten szól, és mi ezt halljuk és tudjuk. De megyünk az ellenkező irányba, megyünk a háborúkba, értelmetlen öldöklésbe vagy a gyilkos gondolatainkba. “Ne ölj, szeressétek az igazságot és békességet és ellenségeiteket!” Isten szól: “Ne lopj, élj tisztességesen, gyűlöld a rosszat és szeresd a jót.” Mi az ellenkezőjét tesszük. Egy olyan kerékpárt taposunk, amelyen érdekeink ülnek. És hajtunk sebesen, minden törvényen, tisztességen és embereken keresztül. Tudjuk, mi a jó, de száguldunk a rossz irányba. Isten szól: “Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat!” De mi elfutunk a szerető Isten kitárt karjai elől. Nem viszonozzuk szeretetét, amivel teremtett, megváltott minket. És mi kiken segítünk önzetlenül? Van valaki, akiért odaadnánk életünket? Úgy, mint Krisztus adta értünk? “Éljetek
szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket.” Az ellenkező irányba tartunk. És ezek után, értetlenül állunk nyomorúságunk előtt, a szeretetlenségben, tisztességtelenségben és öldöklésben szenvedve, kérdőn kiáltva. “Istenem miért hallgatsz?” Pedig Isten szerető bírája a földnek. Isten szól! Uram Istenem, kérlek, segíts, hogy bizonytalanságom helyett bízzak, önzés helyett segítsek. Uram adj erőt, hogy szeressek. Ámen.

Ha vezető vagy, igyekezz elkerülni ezeket a kelepcéket:
1) Vezetés helyett aprólékos irányítás. Az emberek irányításához a legkisebb részletekre is odafigyelő szem kell, míg a vezetéshez a látás megosztása, célok kitűzése és a motiválás. Tisztában kell lenned a különbséggel! Amikor vezetés helyett mindent kézben akarsz tartani, a munkamorál zuhanni fog, mert az embereknek világos célok kellenek, és szabadság arra, hogy kitalálják, hogyan érhetik el azokat. Ne válaszd a mikromenedzselést; ezáltal a körülötted lévők és az alárendeltjeid nem fogják magukénak érezni a munkát, pedig arra szükség van a jó csapatdinamikához és a problémamegoldáshoz. Eisenhower elnök egyszer ezt mondta: „Húzd meg a zsinórt, és követni fog, ahová csak akarod. Nyomd, és sehová sem fog menni.”
2) A személyhez kötődő lojalitás összekeverése a csapatépítéssel. Jó, ha szoros munkakapcsolatban vagy bizonyos kulcsszemélyekkel, de az is fontos, hogy az emberek egymáshoz is kötődjenek (ld. Róma 12:5). Tégy meg mindent azért, hogy mindenki bekerüljön a csapatba, érezze, hogy értékelik, és megtanulja, hogyan tud együttműködni másokkal.
3) Félelem új dolgok kipróbálásától. Ha új területeken tesszük próbára az embereket, ez azt is jelenti, hogy hibázni fognak. Ha a megszokott dolgokhoz láncolod őket, az biztonságot nyújthat nekik (és neked), de ennek az ára az, hogy a motiváció szelét kifogod a vitorlájukból. Vezetőnek lenni azt jelenti, hogy vállalod mások tévedésének a kockázatát, és összeharapod a szád, miközben hagyod, hogy „kitotyogjanak” az ismeretlenbe. Mint az a szülő, aki intenzívebben imádkozik, amikor tinédzser gyermeke először viszi el a családi autót, hogy vezessen egyet, el kell fogadnod, hogy bizonyos kihívások, amelyek téged megrémítenek, másokat felszabadítanak. Salamon azt mondta: „Dolgozz keményen, és legyél vezetővé”. Ez felvet egy kérdést. Ha te másokat vezetsz, téged ki vezet? A vezetés legjobb módja, ha Istent követed, és engedelmeskedsz Igéjének!

MÉLYSÉGEK ÉS MAGASSÁGOK

Kamaszkorom kezdetén (13 éves voltam) meghalt az édesapám. Nem volt igazán jónak mondható a kapcsolatunk, engem mégis megviselt, és elég volt ahhoz, hogy nagy erővel el kezdjek lecsúszni a lejtőn.

A legnagyobb mélységekig "sikerült" jutnom. Egy nálam jóval idősebb sráccal megismerkedtem, azt hittem, ez a kapcsolat mindent feledtetni fog velem, és meghozza a számomra a várva várt boldogságot. Boldognak éreztem magam, mert nagyon szerelmes voltam. Azt hittem az az érzés sosem múlik el. Süket, és vak voltam. Nem hallottam meg az édesanyám óvó, intő szavait. Az iskolát kerültem a rossz társaságom miatt. 14,5 évesen terhes lettem. Abortusz lett a vége. Ezt már a gyámügy sem nézte tovább jó szemmel, és intézetbe kerültem. Gyűlöltem az édesanyámat ezért. A legdurvább, legcsúnyább szavakat vagdostam hozzá, mert úgy gondoltam, hogy szándékosan tönkre akarja tenni az életemet. Az intézet sem volt megoldás. 4 hónapon keresztül szökdöstem az intézetből a barátomhoz, akibe szerelmes voltam. A négy havi ingázást megunta az intézet, és az anyukám is, ezért kivett onnan. Ezek után odaköltöztem a sráchoz, akivel jónak mondható volt a kapcsolatunk, attól eltekintve, hogy állandóan megcsalt. Mivel nagyon szerelmes voltam belé, ezért szemet hunytam a megcsalások fölött. 15,5 évesen újra teherbe estem. Azt hittem, ha megtartom a babát, akkor a kapcsolatunk is rendeződni fog, hűséges lesz hozzám. Ő azonban folytatta a kicsapongásait, én viszont egyre sűrűbben szóvá tettem neki. Ezért elcsattantak az első pofonok, majd öklösök a részéről. Végül már a végsőkig is elment. Hat hónapos terhesen kórházba kerültem, mert úgy megvert. Innen nem volt visszaút, féltem, rettegtem tőle. Próbáltam többször elhagyni, de mindig sikertelenek voltak a kísérleteim. A családomat sem kímélte. 1997-ben megszületett a fiam. Mindenért őt okoltam azzal az indokkal, ha ő nem lenne, nem kötődne hozzám az apja hozzám ennyire, és én már rég szabad lennék. Amikor az "élettársam" megvert, én a fiamon vezettem le a feszültségemet.
1999. januárjában anyaotthonba menekültem a fiammal, de három hónap után el kellett hagynunk. Ekkorra már két öngyilkossági kísérleten túl voltam. Az anyaságra, gyermeknevelésre alkalmatlannak talált a gyámügy, ezért a fiam az édesanyámhoz került. Engem az élettársam keresett, üldözött, ezért én már nem mehettem vissza a családomhoz. Csavargó életet éltem és a harmadik öngyilkossági kísérletemet is megtettem. Ezután a pszichiátriára kerültem, ahol megismerkedtem egy drogos fiúval.

A pszichiátriáról már egy párként mentünk "haza" ezzel a sráccal. Munkahelyem nem volt, ezért lopásokból tartottam fenn magunkat. A barátom a fizetését heroinra költötte. 1999 augusztusában volt a teljes napfogyatkozás, amit én úgy ünnepeltem meg, hogy életem első heroin adagját beadtam magamnak. Ettől kezdve nem volt megállás. Egyik napról a másikra éltünk, az utolsó fillérünket is drogra költöttük. Ez együtt járt a még több lopással, és már nemcsak boltokból loptam, hanem zsebeltem mindenkit mindenhol, csakhogy pénzem legyen az anyagra. Ha néha elmentem a fiamat meglátogatni, akkor úgy jöttem el a családomtól, hogy mindig elloptam tőlük valamit. (A látogatások lényege mindig ez volt.) A rendőrség is egyre többször kapott el, ezért az aktám elég szépen hízott. Lopás, rablás, bíróság, felfüggesztett börtön, pénzbírság. Nem volt megállás. Egyre és egyre nagyobb dózisú anyag kellett, hogy jól érezzem magam. Annyira a hatása alatt voltam, hogy gátlástalanul bárhol belőttem magam, nyilvános wc-ben, Mc Donald's-ban, metró aluljárókban.

Időközben fiam apja börtönbe került, a drogos barátommal megszakadt a kapcsolatom, ezért hazaköltöztem a családomhoz. Nem mertem tovább lopni, mert féltem, hogy a sok rendőrségi ügyem után most már komoly ítéletre számíthatok. Borzalmasan éreztem magam otthon, állandó elvonási tüneteim voltak, beteg voltam, enni sem akartam. Hiába laktam otthon, a fiammal nem foglalkoztam semmit. Ha néha pénzhez tudtam jutni, az csak úgy volt lehetséges, hogy amikor édesanyám dolgozott, akkor én minden eladhatónak vélt dolgot összeszedtem, és eladtam fillérekért, hogy anyaghoz jussak. Otthon akkor telt be a pohár, amikor a vadonatúj bojlert eladtam. Édesanyám a rendőrséggel fenyegetőzött. Sírtam, könyörögtem, hogy ne tegye, és ki tudja hányadjára megígértem neki, hogy leszokok a drogról. Gyógyszereket vettem, hogy majd azzal lassan, fokozatosan leszokok otthon egyedül. Depressziós, agresszív lettem. Sokszor az őrület határán voltam. Rengeteget gondoltam a halára, hogy még az is jobb a szenvedéseimnél.
Egyszer felkeresett egy régi ismerősöm "csak úgy". Beszélgettünk, és kiderült, hogy az egyik legsötétebb ember, akit valaha ismertem. A mottója ez volt: "pénz, drogok, kurvák". Mondanom sem kell, fantáziám egyből beindult. Felajánlottam neki magam heroinért cserébe. Nem kellett sokat győzködnöm. Még aznap megkaptam az adagomat, este pedig már mentem "dolgozni" az utcára. Anyám egy darabig nem tudta, hogy mit csinálok, de egy idő után rájött, amikor jóformán csak aludni, meg fürödni jártam haza. Furcsa ilyet mondani, de jól éreztem magam. Természetes dolognak vettem, hogy egy férfi és egy nő lefekszik egymással, mindegy hogy nem ismerik egymást. A lényeg a napi adagon volt. Bármire képes lettem volna érte. A prostitúció számomra egy volt sok megélhetési mód közül. A régi ismerősöm lebukott és börtönbe került. Az utcán csak úgy maradhattam, ha "hivatásos futtatót" választok magamnak. Muszáj voltam ezt tenni, ha drogot akartam. Csakhogy ő nem adott nekem semmit a tevékenykedésemért cserébe. Volt, hogy reggeltől késő estig róttam az út szélét, fillérekért adtam magam oda, nem éppen a legbizalomgerjesztőbb alakoknak, mire odakerültem, hogy leadtam a pénzt "a védelemért", az "úthasználatáért" meg a futtatónak "járó" jussát, nekem szinte semmi sem maradt. Jött az elvonás. Az a gyötrő kín, amikor gyógyíthatatlan betegnek érzi magát az ember. Ez az állapot egyre gyakoribb lett. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Meg akartam halni. Most már komolyan. 176 cm magas voltam, hozzá 40 kilóval. A testem elhasználva, mint egy papír zsebkendő, a lelkem kiégve. 20-21 éves voltam, de 35-nek is kinéztem. A mai napig beleborzongok, ha visszagondolok az akkori énemre. Így álltam egy gyerekkel a hátam mögött, mindenféle jövőkép nélkül.

Akkor történt valami. Életemben először könyörögtem Istenhez, ha Ő tényleg van, akkor most jöjjön, és segítsen nekem, emeljen ki engem ebből az óriási gödörből. Most, vagy soha. Könyörögtem, de nem hittem benne.
Űztem tovább az "ősi mesterséget", benne voltam az ördögi körben. Egyik este úgy feküdtem le, hogy másnap megveszem az utolsó adagomat és utána leállok végleg. Húsvét előtt pár nappal voltunk. Nekem akkor egy arab férfi volt a drogellátóm. Felhívtam, hogy tudnánk-e találkozni. Azt felelte, nem "dolgozik" és nincs is nála semmi. Volt nekik egy ünnepük, amit úgy hívtak: ramadan. Ez alatt az ünnep alatt nem adtak-vettek anyagot az országban. Kész voltam, az ő hülye ünnepe miatt kell nekem majd egy hétig szenvednem? Nem akartam elhinni.

Más vonalon nem tudtam heroinhoz jutni, így a heroinra szánt pénzből megvettem a legerősebb gyógyszereket, amiket csak lehetett, és hatalmas elszántsággal elhatároztam, hogy leszokok a szenvedélyemről, ha belepusztulok is. Az első napot jóformán átaludtam. Olyan dózist vettem be a pirulákból. A második nap már elkezdődött az elvonás. Borzalmas volt. Egész nap csak feküdtem. Nem ettem semmit, csak a gyógyszert, de azt rendesen. Állandó hasmenésem volt, hánytam, a vége felé már a gyógyszert is. A derekam majd le szakadt, a fejemben az ér úgy lüktetett, azt hittem szétrobban. A csontjaim úgy fájtak, hogy egy pici mozdulattól azt hittem meghalok, éreztem ahogy lüktetett benne a csontvelő. Kegyetlen fájdalmaim voltak. Az orrom folyt, köhögni sem mertem, mert minden egyes mozdulat keserves kínba torkollott. Sírtam, szó szerint ordítottam. Mindig erősnek mutattam magam, még akkor is, amikor az egykori élettársam vert. De ott akkor annyira elhagyatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Az édesanyám sírva könyörgött, hogy bírjam ki, ennél már csak jobb lehet, ne adjam fel. Nyolc napon át a kínok kínját éltem át, a "poklokat" jártam meg, de az utolsó csepp erőmig küzdöttem. Egyszer csak fel tudtam kelni, tudtam enni és rá tudtam mosolyogni (!) a kisfiammal és beszélgettem az édesanyámmal. Furcsán, de nagyon jól éreztem magam, mégis üresek voltak a napjaim. Az addigi pörgős életem megszűnt. Nem hajtottam magam a pénz és a dealerek után. Tudtam, éreztem, hogy tennem kell valamit, mert ez a semleges állapot nem lesz jó sokáig.

Elkezdtem munkát keresni, de sikertelenül. A családomnak állandóan meg akartam felelni, ez viszont felőrölte az idegeimet. Amúgy sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, azzal hogy nem volt munkám csak otthon ültem, állandó viták voltak, ha elmentem valahová vagy hozzám jöttek, állandóan gyanúsan figyelgettek, nézték nem csináltam-e valamit. Úgy éreztem, hogy csak az alkalmat várják, hogy lecsaphassanak rám. Nem bírtam tovább, állandóan sírtam, depressziós voltam. Újból a halált találtam megoldásnak, és begyógyszereztem magam. Reggel a kisfiam bejött hozzám, hogy puszit adjon, mielőtt elindul az óvodába. Rémülten szalad a nővéremhez, hogy "anya nem mozdul". A nővérem bejött és látta, hogy elszürkült arccal, kék szájjal alig érezhető pulzussal feküdtem az ágyamban. Az utolsó percekben kerültem a kórházba, ahol a nővérem szavaival élve "túlóráztak rajtam az orvosok". Amikor felébredtem, dühös voltam, ordítottam az anyámmal és a nővéremmel, hogy miért nem hagytak meghalni. Úgy gondoltam, hogy jogom lett volna hozzá, hiszen az én életem, azt csinálok vele, amit csak akarok, senkinek semmi köze hozzá. Tájékoztattam őket afelől, ha legközelebb meg akarok halni, biztos, hogy úgy fogom csinálni, hogy ne találhassanak meg. A szavaim fájtak nekik, és ez nekem örömet okozott. "Szenvedjetek!" Úgy gondoltam, ők is had szenvedjenek, ne csak én. Mivel depressziós voltam, kórházba kerültem, gyógyszereztek mindenféle kedélyjavítókkal. Megismerkedtem egy szintén depis fiúval, aki kezdeti alkoholista is volt. Nekem mindegy volt, összejöttünk, odaköltöztem hozzájuk. Jól elvoltunk egy ideig, de később egyre több kirohanása volt az ital miatt és félévi együttélés után elhagytam.
Sikerült munkához jutnom, egy ingatlanértékesítési cégnél lettem recepciós. 2002 nyarán megismerkedtem jelenlegi párommal. Édesanyám eközben úgy döntött, eladja a házát, és egy nyugisabb helyen vesz egy másikat. Én a párommal albérletbe mentem. Közben újra állapotos lettem. 2003-ban megszületett a második fiam. (A nagyobbikat anyukám nevelte ez idő alatt.)

A nővérem 2003 nyarán megismerkedett egy számomra "különös" párral. Sokat emlegette őket és mondogatta, hogy nekem is beszélgetnem kellene velük. Én csak hittérítőknek neveztem őket. Egyszer, amikor meglátogattuk édesanyámékat, akkor a nővérem kérésére elmentem az "hittérítőkhöz". Ezek után még különösebbnek tűntek nekem. A különös az volt bennük, hogy ők pontosan tudták, hogy miért élnek. Eleinte furcsán néztem rájuk, ahogy hallottam, hogy Istenről beszélnek. Nekik is elmeséltem az életemet, a legelejétől a legvégéig. Meghallgatták, és a legnagyobb megdöbbenésemre semmiféle gúnyt és megvetést nem láttam az arcukon. Pedig eleinte féltem, hogy csak úgy fogok eszükbe jutni, mint egy drogos prosti, de nem így történt. Egy alkalommal, amikor az albérletünkben voltam, gondom, akadt a párommal kapcsolatban. A nővérem is velem volt akkor, és az ő tanácsára telefonon segítséget kértem ezektől az emberektől, ez volt a második lépésem feléjük, és akkor még nem tudtam, hogy Isten felé is. Elég szűkösen éltünk, már az albérletet is alig tudtuk fizetni, amikor édesanyám beleegyezésével úgy döntöttünk, hogy odaköltözünk az új házukba. Ezután többször találkoztam velük. Időközben rájöttem (segítettek rájönni), hogy nem nekik kell megfelelnem és bizonygatnom, hogy más lettem. Elkövettem nagy hibákat, megcsináltam döbbenetes dolgokat, de Isten sosem mondott le rólam. Soha nem hagyott el. Amikor a halálba "menekültem" volna, ma már tudom, hogy Ő fogta a kezem, tudom, hogy Ő segített akkor, amikor a kábítószerről elmondtam. Azt is tudom, hogy csak arra vár, hogy fogadjam el az Ő váltságdíját, Jézus Krisztust, Akit értem is feláldozott a golgotán. Sokat beszéltem nekem Jézusról, Istenről, bizonyos problémák megoldásáról. Én semmit sem tudtam a Bibliáról, abszolút nem ismertem azt. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem megnézni egy filmet, ami Jézus életéről szól. Ez a Jézus élete (Lukács evangéliuma alapján) című film volt. Nagy hatással volt rám ez a film. Megismertem belőle Jézus cselekedeteit, szeretetét, önfeláldozását. A film végén a narrátor egy imát mondott el. Én vele együtt elmondtam ezt az imát, bocsánatot kértem a bűneimre és kértem Jézust, hogy költözzön be a szívembe. Magam sem hittem volna el, hogy micsoda szabadulást éreztem abban a pillanatban. Teljesen megkönnyebbültem, lehullottak rólam az óriási bűneim terhei. Többé nem érzem magam a kárhozat gyermekének, tudom, hogy nem kell hordoznom a bűneimet, mert Jézus elvette azokat. Bár még mindig vannak kisebb-nagyobb hibáim, gondjaim, magánéleti problémáim, mégis tudom, hogy az Ő és csakis az Ő segítségével tudom megoldani azokat. Ha hittel kérem, akkor Ő mindig segít. Új életet adott nekem, rendeződött a kapcsolatom a családommal. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, főleg az édesanyámnak, aki mindvégig kitartott mellettem és soha nem tagadott meg engem. Újra tudok szeretni, és ami a legfontosabb, ki is tudom mutatni. A nagyobb fiam 8 éves lesz, és nagyon szeretem. Sok pótolni valóm van még, de tudom, hogy sikerülni fog, mert Isten velem van, fogja a kezem és nem hagy el soha. Ezzel a tudattal a legjobb élni. Ő van, volt és mindörökké lesz. Ha másra nem is, de Rá mindenben számíthatok. Isten irgalmas és kegyelmes. A legcsodálatosabb az egészben az, ha ezt nem csak olvassa, vagy mondja az ember, hanem át is éli, mint én. Áldott legyen az Ő neve mindörökké! Ámen


(Egy bocsánatot nyert bűnös, aki Jézus menyegzőjére készül.)

Ha valaki rosszat tesz velünk, sok esetben az első reakciónk az, hogy megtoroljuk a bennünket ért sérelmet. Ez azonban nem más, mint bosszúállás. Jézus nem erre tanítja övéit. A harag és a gyűlölet ugyanis még több haragot, indulatot, gyűlöletet gerjeszt. Az Úr ezt mondja: Enyém a bosszúállás, én megfizetek. (Rm 12:19) Nekünk az Úrra kell bíznunk azokat az embereket is, akik bennünket megsértettek, akik belegázolnak lelkünkbe. Erre azonban csak a megbocsátó szeretettel rendelkező hívő ember képes. Azt olvastam egy könyvben (A viskó), hogy megbocsátani annyi, mint elengedni a másik torkát (!!!). Nehéz dolog ez, de gyakorolnunk, megélnünk szükséges, hiszen ezáltal (is) megmutathatjuk, hogy Jézus tanítványai vagyunk.

Ha valaki számba tudná venni, hogy valójában mennyire sokszínű az élet a Földön, találna elegendő okot arra, hogy higgyen Isten létezésében… Sok természettudós vált így hívővé vagy mélyült el hitében – bár ezt a személyes meggyőződéseket ritkán emlegetik a tudományos méltatások. Nyilvánvaló, hogy a vallások többnyire “statikus-dogmatikus” istenfelfogásai nem mindenkinek felelnek meg, sőt, a gondolkodó embert gyakran irritáják is a túlságosan emberszerű elgondolások a világmindenség Teremtőjéről.

Ha valaki ügyes, gyors, becsületes, szorgalmas, az bizony előbbre kerül, mert keresi mindenki az ilyen munkást. Na már most mikor valaki kelendő akkor ő válogathat. Imádkozzunk azokért az emberekért akik ugyan ügyesek, de fondorlatos módon nem akarnak azokká válni mert lusták, vagy úgy gondolják- úgy kell a munkához állni, hogy más is hozzá férjen-. Isten értékrendjébe ez nem fér bele.

Ha valakiről mindig csak rosszat mondasz, ne lepődj meg, ha szükségedben egyedül maradsz. Pláne igaz ez akkor, ha pont azokat bántod szavaiddal, akik a legközelebb állnak hozzád. Tudom, hogy ők azok, akik a leginkább fel tudnak bosszantani, de ne feledd el: rájuk számíthatsz leginkább a bajaidban is! És ha már elrontottad, akkor kérj bocsánatot – először Atyádtól, aztán meg apádtól és anyádtól. Hidd el, Isten melletted lesz, hogy segítsen, még akkor is, ha esetleg Vele is cselekedtél már hasonló módon – mert Ő már megbocsátott Neked! (E.M.L.)

Az árnyék

Egy faluban, az iskolakezdés napjának reggelén, egy kisfiút az iskola felé kísért az édesanyja. A kisfiúnak a reggeli nap miatt hatalmas árnyéka volt, és o ezt egy harminc méter magas óriásnak látta. Az anya hirtelen megállt. Belenézett a fia szemébe és azt mondta:
- Fiam, ne a reggeli árnyékodat nézd, hanem a délit!
Egy róka, miközben napkeltekor saját árnyékát bámulta, azt mondta: - Ma ebédre eszem egy tevét. Egész délelőtt teve után kutatott. Délben azonban, az árnyakat látva azt mondta: - Egy egér is megteszi.

Csak a déli, égető nap árnyékánál ítélkezz magad felett!

Ha valaki Isten kegyelme által szentté lett, az járjon is úgy és engedje, hogy a Szentlélek határozza meg gondolkodását, beszédét, cselekedetét. A szentség adománya feladattá lesz: amivé lényünk mélyén lettünk, az mutatkozzon meg életünkben és magatartásunkban! „Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk” (Gal 5, 25). Az új természet és az új irány, amit kaptunk, életünk minden megnyilvánulásában érvényesüljön. Minden tettünkben, kapcsolatunkban, beszélgetésünkben, rejtett belső döntéseinkben és lelki előhaladásunkban ez a szentség mutatkozzék meg.

Ha valaki megint bennünket – akár szeretettel, akár indulatosan teszi – nagyon rosszul tud esni. Nehezen viseljük. Pedig, ha figyelnénk az intő szóra, sok rossztól maradhatnánk távol. A bennünket érő bírálatra, mint lehetőségre kellene tekinteni. Ezek által ugyanis lehetőségünk nyílik arra, hogy elgondolkodjunk arról, hogy hol tartunk, és ha rossz az irány, akkor változtassunk. Persze általában úgy vagyunk vele, hogy aki rosszat mond rólunk, vagy a munkánkról, a teljesítményünkről, akkor keressük a hátsó szándékot a szavak mögött, vagy azt kérdezzük, hogy pont ő beszél? Ezek helytelen reakciók. Nézzünk magunkba az intő szóra és vonjuk le őszintén a következtetéseket! Merjünk tanulni a kritikákból, ne a sértettet játsszuk, annak semmi értelme!

Ha valaki melegedni akar, akkor közeledjen a tűzhöz! Ugyanígy az Isten jobb megértésének is van egy folyamata, melyre talán a legjobb szó: a közeledés. Aki egyre közelebb kerül Istenhez, az egyre jobban érzi is, milyen jó az Ő közelében “melegedni”. A szeretet tüzének közelében aztán olvad a bűn, s éled a megbocsájtás készsége is. A biztonságot nyújtó melegben érlelődik az egyetemes béke utáni vágy, s válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy végső megoldás mindenre: egyedül az Isten. Az Isten hiányát sokan mással pótolják – a paletta széles: “pörgő” élet, önmegvalósító álmokban való pancsolás, hatalom-, s bírvágy, nemkülönben rontó szenvedélyek. Az azonban csak idő kérdése, hogy kitudódjék: Isten nem pótolható semmivel, csakis Önmagával… Ennek az isteni igazságnak szolgálatára szegődik el a hívő ember, amikor naponta közeledni igyekszik Teremtőjéhez, s ezáltal felebarátjaihoz is.

Ha valaki nem mindenben alkalmazkodik a mi eszméinkhez vagy véleményünkhöz, még nem jogcím arra, hogy az Úrért végzendő munkájától eltiltsuk. Krisztus a nagy Tanító. Mi ne ítélkezzünk, ne osszunk parancsot, hanem üljünk le egyenként alázatosan Jézus lábához, és tanuljunk tőle. Minden lélek, akit Isten készségessé tett, élő szócső, élő vezeték, akin keresztül Krisztus kinyilatkoztatja megbocsátó szeretetét. Milyen meggondoltan kell eljárnunk, nehogy egyet is elcsüggesszünk Isten fáklyavivői közül, és így eltakarjuk azokat a sugarakat, melyeket Isten e világra kíván árasztani általuk.

Az arabok „keresztje”

Az arabok büszkeségének számító szálloda, a Burdzs al-Arab, egy bizonyos oldalról nézve, egy kereszt formáját adja, méghozzá úgy, hogy takarja a Mekka felé mutató irányt.

Megdöbbentő, de igaz! Az arabok csak az építkezés befejeztével vették észre, hogy az épületnek, a vízszintesen keresztező nagyobb rész miatt, egy hosszú, vékony keresztformája van.

Az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb városa, híresebb mint maga a főváros, ez pedig Dubaj. Itt található a gazdag arab világ egyik szimbóluma, a Burdzs al-Arab luxusszálloda. Magyarra lefordítva: Arabok Tornya. A hatalmas 321 m magas épületet, 1994-ben kezdték el építeni és 1999-ben fejezték be.

Nem hiába nehéz észrevenni a keresztformát, mert állítólag az arabok megtiltották, hogy abból a szögből fotózni lehessen, így a katalógusokba, olyan kép nem is kerülhet bele.

Az acélból és üvegből épült építészeti csodánál, a tervezők koncepciója egy hatalmas vitorlás hajó formája volt. A szállodában található a világ leggyorsabb liftje, továbbá híres a különleges helikopter leszálló pályájáról és étterméről.